Isten a tanúm rá, hogy Olaszország soha életemben nem vonzott és ha valaki kérdezte hova vágyom leginkább, akkor mindig Angliát vagy az északi országokat mondtam volna. Tavaly novemberben azonban ellátogattunk Rómába (amiről ITT olvashatsz), és azt hiszem akkor ott valami nagyon bekattant nálam, mert alig vártam a következő utazásomat.
Csak egy apró háttérsztori az egészhez. A január valahogy nem sikerült túl jól, de azt éreztem már az elejétől fogva, hogy az év nehezen indul majd. Mivel tudtam, hogy februárban utazunk, reméltem, hogy megad ez a kis idő mindent amit csak szerettem volna, segít majd regenerálódni, ismét inspiráltnak lenni, egy kicsit szabadabbá válni. Nos ez tényleg megvolt, viszont további kérdéseket vetett fel számomra. Kezdjük is a beszámolót!
Busszal soha többet!
Az utazás szervezésével úgy vagyok, hogy nagyon szeretek jönni-menni, csak ne nekem kelljen kitalálni mindent. Éppen ezért kényelmes több napos utakra menni úgy, ha más szervezi le helyettem, és nekem csak fel kell ülnöm valamire és majd valahol valakikkel eljutunk valahova. Persze ez a fajta kalandozás rengeteg lemondással vagy éppen túl magas költségekkel jár, én pedig ha már megdolgozom a pénzemért akkor lehet inkább több pici dolgot veszek, mint egy hatalmasat. Éppen ezért úgy döntöttünk, hogy busszal tesszük meg ezt a távot egy közel negyven fős csapattal, ami nyilván azt jelentette, hogy velük kellett töltenem két éjszakát is. Nos, mit mondjak?
Az hagyján, hogy alig aludtam, és amit mégis azt nem rendesen. Viszont olyan kényelmetlen járművel mentünk, ahol rendesen az előttem lévő szék belegyógyult a végére a térdembe, pedig nem vagyok olyan magas emberke. Végig oldalra fordulva ültem, hogy valahogy ne vágja szét a lábam, és indokolatlan pózban teljesen elgémberedve hajtottam álomra a fejem. Előttem és mögöttem is olyan párocska ült, akik irtó idegesítően cukik voltak, csak nem a jó értelemben. Mivel ennyire borzalmas volt az út, megfogadtam, hogy csak repülővel vagyok hajlandó megtenni ekkora távot. Vagy nagyobb busszal. (Ugye van nagyobb busz?)
Első pillantásos Velence
Megérkeztünk Olaszországba és azonnal magávalragadott az a sok ugyanolyan, mégis annyira nem ,,magyar" ház a kis pálmafáikkal, majd szinte Kaliforniára hajazó utcácskáikkal, hogy nem bírtam levenni a szemem róluk pedig irtó álmos voltam. Már a multkori római kirándulásnál is csodálattal néztem az idegen kivitelezéseket, de most többször mellbevágott a dolog. Megérkeztünk Punta Sabbioni-ba, ahol indult a hajónk Velence felé, és az egész távot a hajó orrában állva tettük meg, ami számomra hatalmas élmény volt. Remek időt fogtunk ki, így a szél nem volt annyira hideg, mint vártam, és a nap is annyira szépen sütött. Hosszas út után kikötöttünk végül, kis idegenvezetés után pedig mindenki elszabadulhatott ahova akart. Még ilyenkor nem volt akkora tömeg, így volt helyünk a Sóhajok hídjában gyönyörködni, majd pedig a Szent Márk téren körbenézni.
Velence első pillantásra pazar és varázslatos. Egy igazi kincseskamra, amit bármikor kinyitsz, más-más kincs kerül elő belőle. Az épületeken érezni azt a gazdagságot, ami jellemezte az itt élőket, viszont ha beljebb sétálunk a kis utcácskák és sikátorok felé, akkor már nem találunk ennyi pompát a házak falán. Ez a kettősség olyan, mintha több apró városból állna ez a viszonylag apró sziget, és megmondom őszintén, hogy nekem talán a belső rész jobban bejött. Ennek ellenére a külső csiricsáré héj is szemet kápráztató, ezért odavoltam minden szegletéért.
Elvesztünk a sikárotokban
Velence arról híres, hogy mivel egy mocsárra épült az egész és hajókkal lehet megközelíteni, itt nincsenek autók, sem tömegközlekedési eszközök. Nekem annyira felfoghatatlan és durva az a látvány, hogy keskeny sikátorokon keresztül jut el az ember apró hidakhoz, amik olykor egy bejárati ajtóhoz vezetnek csak. Bárhova mész, víz és átkelő fogad. Bárcsak több képem lehetne, de most történt meg velem az, hogy annyira lenyűgözött a látvány, hogy eszembe sem jutott fényképeket készíteni.
Volt tervem arra, hogy mit hol és milyen sorrendben nézzünk meg, de akik még nem ismernek engem, azoknak bemutatkozom. Fanny vagyok, végtelenül suta, és elfelejtettem letölteni az offline map-ben a térképünket, amire azt hittem, hogy már rég megtettem. Szerintetek sikerült megcsinálni? Nem. Jól mondta Marietta, hagyjuk magunkat elveszni Velencében. Nos, sikerült, mondjuk nem direkt, de sikerült:DD Végül tesóm telóján próbáltuk meg nagyjából belőni azt, amit az én screenshot-olt képemen láttunk, amit egy Burger King-ben oldottunk meg.
Fontosabb látnivalók a nagyobb épületeken kívül az Aqua Alta könyvesbolt és könyvtár volt, ami arról híres, hogy könyvekből van kirakva a fal, a lépcső, meg egyébként minden. Ezt instán láttam utazás előtt, és abszolút beleszerettem elsőre, ezért hatalmas bakancslistás célpont volt és baromira szép élőben. A második a Calle Varasco utcában található legkeskenyebb sikátor, ami valaha létezett és létezik Velencében. Ezt is sikerült megtalálni, pózoltunk is benne, és nagyon jópofa, hogy konkrétan éppen elfér benne egy ember. Természetesen ha Olaszország, akkor Sephora, ami talán inkább csak mint látványosság érdekes, mintsem bevásárlás céljából. Mi nem vagyunk akkora smink őrültek, hogy megvegyünk egy 40 eurós palettát, de azért jó látni magyar szemmel is olyan márkákat, amik soha az életben nem lesznek itthon elérhetőek.
Éttermek, olasz pizza, lasagne
Ha Olaszországban jársz, akkor biztosan ki akarod majd próbálni az olasz kaját. Ezzel mi is számoltunk, úgyhogy ki is néztem egy remek helyet az egyik eldugott sikátorban a Rialto hídnál, viszont ott rengetegen voltak, ezért továbbsétáltunk. A Grand Canal partján volt egy takaros kis étterem, ezért be is ültünk, ott pedig Lasagne-t ettünk mindketten. Én hatalmas Lasagne őrült vagyok, de be kell vallanom, hogy a totál trash és mű Knorr-os poros Lasagne-ért vagyok oda, így az igazi eredeti olasz tészta nálam éppenhogy csak csúszott. Rómában ettem először és valahogy az sokkal jobban bejött, viszont ez a velencei nekem nem volt szerelem első ízlelésre.
Mikor már közeledett a találkozás időpontja, akkor beültünk egy másik étterembe közel a Sóhajok hídjához, ott viszont olasz pizzát ettünk és csak az íze kedvéért, ittam egy Aperol Spritzet. Mindkettő isteni volt, az Aperol különösen. Én már nem igen vagyok képben azzal kapcsolatban, hogy milyen az igazi, hamisíthatatlan olasz pizza, de ha ez az, akkor az nagyon ízlett és ha kell felkutatom Budapestet egy ilyenért. Mindkét étterem ugyan azon az árkategórián táncolt, itt semmi nem kezdődik 10 euro alatt, úgyhogy ezzel számolni kell.
Velence vs Róma battle
Én Olaszországban nem voltam annyit, így csak Róma benyomásai maradtak meg bennem. Míg Róma egy igazi hatalmas, nyüzsgő, monumentális város, addig Velence egy kis ékszerdoboz. Marietta azt mondta, hogy az utóbbin érezni az igazi olasz habitust, én viszont ezzel kapcsolatban picit hiányérzettel küszködöm, mert nekem Róma volt AZ igazi Italia. Ennek ellenére mindkét hely must have, és mindkét hely életreszóló élmény volt.
Velence utcácskái, egyszerűsége és nagyszerűsége, a pompa és az elegancia, minden annyira jól esett a lelkemnek, és minden annyira egy más világba csöppentett. Én személy szerint sosem voltam nagy utazó, hiszen nem tehettem meg és most is sokat kell dolgoznom egy-egy kiruccanásért, de éppen ezért végtelenül hálás vagyok, ha ennyi szépet láthatok. Úgyhogy remélem hamarosan ide is visszanézhetek.
Fact of tha day
Képzeljétek el, Gyöngyi pont egy héttel az út előtt volt Velencében más szervezéssel, és mondtam neki, hogy rejtsen el egy üzenetet valahol, mi pedig megkeressük. Kaptam támpontokat merre nézelődjünk, úgyhogy a Rialto-nál rejtette el egy hírdető mögött. Megtaláltuk a kis üzenetet és innen is üzenném, hogy megvolt!:D Egyszer már csináltam ilyen elrejtősdit, de akkor a Szabó Ervin könyvtárban hagytam egy papírkát, és kaptam is egyet. Arra a régi emlékre emlékeztetett a mostani, és jó, hogy ezek mindig vissza tudnak jönni, ha az ember nyitott rá. Úgyhogy én is tartozom egy cetlivel, de azt majd Budapesten keresheti meg.
Na jolvan, összegezzünk. Velence fantasztikusan szép, már-már kedvem lenne itt élni és minden nap elveszni a sikátorokban, hogy aztán a sárga táblákat követve elvezessen a Rialto hídhoz, ahol megint kétszer eltévedhetek. Az biztos, hogy egy napon visszatérek, megmutatom ezt a sok csodát valakinek, aki ugyan ennyire értékeli ezeket az apró kincseket. Addig viszont egyedül (és többed magammal) fedezem fel az országokat, végtelen hálával és szeretettel térek vissza mindig a mi poros kis Magyarországunkra.
Remélem a képek magukért beszélnek, mert én elég összeszedetlen voltam:(
Szép napot nektek♥
