Róma, hát téged is elértelek!

Egyszerűen nem tudom feldolgozni azt, hogy a mostani és a következő bejegyzésem végre megszülethet. Nem is tudom hogyan lenne érdemes felépítenem a két részt, de arra jutottam, hogy most írok egy picit Róma látványosságairól és az utazásunk lebonyolításáról, a következő részben pedig nagyon nagyon szeretném elmesélni milyen érzésekkel távoztam ebből a csodálatos varosból. Kicsit próbálom visszafogni magam és nem érzelgősködni, hogy legyen mit prezentálnom később, ezért lesarkítva de mégis lehetőleg önazonosan körbevezetlek titeket. De kezdjük az elején.

Miért éppen Róma? A történetünk körülbelül május végére vezethető vissza. Akkor egy elég nehéz időszakomban jártam és minden vágyam az volt, hogy elutazzak jó messzire. Szerencsére a munkám miatt Magyarországon elég sok helyen megfordultam, és még Ausztriában is eltöltöttem egy csodás hétvégét Lillánál. Mégis éreztem, hogy most valami nagyon nagy dologra vágyom, és valahonnan a semmiből Róma jutott eszembe, hiszen egészen idáig nem éreztem közel magamhoz az olasz kultúrát, nem is vágytam oda. Képzeljétek el, hogy én már 2011 óta nem is voltam sehol messzebb, mint a szomszédos országok, és az utazás gondolata is nagyon távol állt tőlem, hiszen nem tudtam megengedni magamnak, hogy csak úgy kiruccanjak Londonba, esetleg Barcelonába. Ötletem sem volt, hogy anyagi támogatás nélkül, saját magam hogyan fogom összehozni a kalandozásokat, de valamiért hittem benne, hogy sikerülni fog.

Egy nap a legjobb barátnőm Marietta hívott, hogy talált egy olcsó utat Rómába, és ha van felesleges pénzem, akkor foglaljuk le a repülőjegyeket. Először nem tudtam mit mondjak, mert meg voltam döbbenve, és azt hittem ez valami vicc, annyira nem számítottam erre. Előtte pont volt egy csomó munkám volt, amibe kis túlzással majdnem belehaltam annyira nagy volt a hajtás, és később jöttem rá, hogy ezért kellett ennyit melóznom, pontosan ez volt az, ami jönni akart. Nem volt kérdés, irány Róma! Ekkor júliust írtunk talán, szóval elég régóta vártam az egészet.

Én sosem repültem még, és ennek az az egyszerű oka, hogy tartottam tőle és mindent busszal oldottam meg. Viszont azért történt velem egy s más, és a félelem egyre kevésbé szerepel a szótáramban, hiszen már eddig is jócskán túlléptem a komfortzónámon. Még a reptéren sem féltem, teljesen nyugodtan estem át az amúgy elég szivatós ellenőrzésen, mert természetesen jól be is csipogtam a felsőm miatt. Gondolom nem kell elmesélnem milyen hosszú út vezet el a repülőig, de órákig várakoztunk a felszállásra, amit oda úton a Ryanair járatán tettünk meg, visszafele pedig a Wizzair gépét választottuk.

Az első repülés

Mikor elindult a gép hajnalban és megtettünk pár kört a pályán, akkor nyugodt voltam, viszont amikor emelkedni kezdett a repülő, megszorítottam Marietta kezét és tudtam, hogy innen csek előre vezet az út. Emlékszem ahogyan a felhők miatt nem láttam nagyon semmit, és több réteg után megpillantottam a napfelkeltét a sok vattacukorhoz hasonlító, puha felületü felhő fölött, és ott valami bennem nagyon nagy nyomot hagyott. Erről nagyon sokat fogok írni a következő részben, viszont most csak annyit, hogy életem legszebb látványa fogadott. Az a másfél óra míg Ciampinora érkeztünk hamar eltelt, rengeteg képet és videót rögzítettem. Maga a landolás már kellemesebb volt, és összességében elmondhatom, hogy szuper utat tudhatunk magunk mögött, egy percig nem rettegtem a levegőben.

Ciampinoról a Vatikánig elég hosszú az út

Volt egy útvonal tervünk természetesen, hiszen ennyi idő alatt nehéz bejárni egész Rómát. A Vatikánnal akartunk kezdeni, ezért a parányi reptérről vonattal jutottunk be a Termini állomásra, ahonnan a busszal végállomásig mehettünk az államba. Azért már ez is mennyire durva, hogy egy szimpla vasútállomás olyan, mint egy hatalmas pláza, és a legfancybb boltok sorakoznak a peronokat elhagyva. Kicsit sem Nyugati pályaudvar feeling, de még Westendes sem.

Kis séta után megérkeztünk a Szent Péter térre, ahol szemünk elé tárult az egész terület, amelyen megpillanthattuk a Szent Péter-bazilikát, a Sixtus-kápolnát, és a Vatikámi múzeumot. Sajnos nem tudtunk bejutni egyikbe sem, mert akkora sor állt, hogy talán délutánig nem végeztünk volna, és emiatt kissé fájt a szívünk, de azonnal megbeszéltük, hogy hamarosan visszajövünk huzamosabb időre. Maga a tér lélegzetelállítóan szép volt és mellette hatalmas élmény is, hiszen mivel művtörit tanultam hosszú éveken át, volt némi alapom az épületekről, ennek ellenére én sokkal nagyobbnak képzeltem el az előzmények alapján. Természetesen így is pazar volt az egész, de hiányérzetem volt és lehet csak azért, mert dióhéjban sikerült megnéznünk.

Egy hosszú út vezet az Angyalvárhoz, ami a következő célpontunk volt, úgyhogy sétálgatva a környéken meg tudtuk nézni ezt az emlékművet is. Sajnos ide sem jutottunk be, de a mellette található parkban chillelve átérezhettük Róma rezgéseit, hiszen egy roppant tehetséges ürge húzta a nótát a háttérben. A titanic zenéjénél nem volt meg a hangulat, de a többi tipikusan olasz dallam szerencsére visszazökkentett minket.

Pantheon és Trevi-kút, avagy a must haves

Gyalog jutottunk el a Pantheonig az Angyalvártól, és az út során összeszámlálhatatlanul sok műemléket és épületet pillantottunk meg, ami szerintem annyira zseniális ebben a városban. Minden kis centimétere visszaadja azt a hatalmas történelmi időszakot, mellette pedig a reneszánsz stílus beleivódik a bőrünkbe is. Itt nincs egyszerűen csöves rész, mert az elmaradottabb területek is aranyosak és hangulatosak. A séta során érintettük a Sant'Agnese in Agone-t, ami nem volt betervezve, de valami isteni sorscsapás, hogy az útunkba került, mert annyira fantasztikus volt. Kicsit időztünk benne és a környéken, majd ismét útnak indultunk és a Pantheonig még csomó templomot láttunk, hiszen minden sarkon találni egyet. Vágjátok azokat a tipikus kis olasz utcácskákat? Na azokon igazán érezhettük a tipik olasz életérzést.

A Pantheon kívül belül csodaszép volt. A környék tele volt kis kézműves boltokkal, amelyekben sonkákat és sajtokat árultak, valamint mindenhol érezni lehetett a bazsalikom és fokhagyma illatot. Ha engem kérdeztek, meg tudnám szokni az itteni életet. A nap egyik legfőbb látványossága azért mégis csak a Trevi-kút volt, hiszen ki ne ismerné ezt a páratlan helyet, ahol emberek milliói dobják be pénzüket. A mondás úgy tartja, hogy aki az érméjét a kútba röpteti háttal, az biztosan visszatér még Rómába. Nos rajtunk nem múlt, mi is átestünk ezen a rituálén. Maga a kút és a szoborcsoport annyira hatalmas és lélegzetelállító volt, hogy szerintem méltó arra a hírnévre, amire szert tett. Részemről nem kérdés, hogy életem egyik legmegharozóbb helyszíne volt, és ezzel együtt Róma is az egyik kedvenc városom lett. És még nem láttunk mindent!

Ugyanis tovább sétálgatva eljutottunk egy Sephorába, ahol körülnézve megállapítottam, hogy bár egyáltalán nem a magyar ember pénztárcájához mérten árazzák a dolgokat, még mindig a sminkek mekkája ez a bolt. Szerettem volna venni egy bizonyos szemhéjpúder palettát, de nem található ez a márka az olasz láncban, úgyhogy kissé szomorkásan de még mindig hálásan baktattunk egy étterem felé. Ugye az alap, hogy pizzát enni KELL itt, viszont azt estére tartogattuk, és ebédre egy isteni Lasagne-t választottunk egy takaros kis olasz vendéglőben. Ha láttátok a Szuzi és Tekergőt, akkor tudjátok miről beszélek. Az étel isteni volt, tökéletesen le is égette a nyelvem, viszont azt kell mondjak, hogy az itthoni Knorr-os trashy lasagne még mindig jobban bejön.

Chill a Spanyol lépcsőnél szombati must feel

A Spanyol lépcső volt a következő állomásunk, ahol muszáj volt megpihennünk. Arra emlékeztetnék mindenkit, hogy ezt mind gyalog tettük meg, és a lábunk már kezdte feladni, míg a kedvünk még hajtott előre. Lecuccoltunk a lépcsőn és csak át akartuk érezni a fílinget. Én csalódott voltam még korábban, mert tudtuk, hogy a Colosseumba nem tudunk ma már bejutni, viszont Marietta mondta, hogy ez az utazás pont arra elegendő, hogy kicsit átérezzük az itteni hangulatot. Teljesen igaza volt, és ahogyan mentünk előre az időben, egyre inkább rájöttem mennyire jó amit mondott. A Spanyol lépcsőn ücsörögve azt éreztem, hogy tökéletes minden ami történik. Még a migrén is elviselhetőbb volt a magas pálmafák tövében, nemhogy a vízhólyag a lábainkon. Imádom ezt a helyet.

A lépcsőtől el, a Forum Romanumhoz el, közben pedig egy tipikus olasz Gelateriaba be. Vettünk két hatalmas fagyit, és elbandukoltunk a Colosseum irányába, ám útunkba esett még egy hatalmas épület, amelyet a Vatikán irányába utazván pillantottunk meg. Ezt sem terveztük kifejezetten, de meglátva nem bántam egy percig sem, hogy sikerült érinteni. Szavak sincsenek mennyire egyben van ez a város és feldolgozni nem tudom mennyire gyönyörű. Komolyan, ilyen létezik basszus? A Forum Romanum pazar volt és irtó hangulatos, az út végén pedig kimagaslott ő, minden látványosságok atyja, a Colosseum.

A Colosseum ami éjjel-nappal földbe döngöl

Keresem a megfelelő szavakat, de nem találom. Az valami nem e világi, ahogyan állsz az úton, és 360°-ban olyan épületek vesznek körbe, hogy az agyad eldobod. Én legalábbis nem bírtam megszólalni, ahogyan egy pillanatra megálltam és csak forgolódtam. Komolyan ez az, amit majdnem kihagytam? Ha ez ilyen, akkor mennyi hasonló szépség lehet még a Földön? Ezen a ponton értettem meg mindent, amiről a következő részben írok majd.

A Colosseumnál készült a legtöbb képem, és talán a legőszintébb boldogság is itt látszódik az arcunkon. Ekkor már irtó fáradtak voltunk, de nem érdekelt, ha ilyenben lehet részünk. Maga az épület pont annyira ámulatba ejtő, mint a képeken, kivéve, hogy élőben még szenzációsabb. Sétálgattunk a környéken, az utcácskákat róva még mindig ha hátra pillantottunk akkor láttuk azt a fantasztikus látványt, és lassan elindultunk a Termini felé.

Út haza, és ami közte van

Egy okból jó volt, hogy nem busszal mentünk körbe, átérezhettük Róma igazi életérzését nappal és este is. Már csak a lábunk vitt, az energia szintünk a padlót súrolta, de éreztük, hogy ez az utazás többé tett minket. A vonaton én már csak félálomban utaztam, és az állomáson is már csak utolsó lehetőségként betértünk egy újabb Sephorába és Kikoba. Sajnos a gépre nem vihettünk semmit, ezért azt a reptéren akartuk bepótolni, viszont egy kis ebédlőben ehettünk egy igazi olasz pizzát.

A reptéren még vettünk ezt-azt, majd még több órás várakozás után végre felülhettünk a gépre. Én még megvártam míg felszállunk, hogy láthassam Olaszország fényeit, majd kimerülten elaludtam, már amennyire tudtam másfél óra alatt. Budapesten anyukám várt minket, és haza dobva Mariettát, végre otthon álomra hajthattam a fejem. Röpke 12 órás alvás után kicsit jobban éreztem magam, és újra végig tudnám csinálni.

Tudom, hogy ez a megszokottnál is hosszabb bejegyzés volt, és még le sem írtam mindent, viszont a második részben inkább lélektanilag mutatom be az utazást. Hihetetlen nagy élmény volt, és egészen nyárig még gondolni sem mertem volna rá, hogy egyszer Olaszországba utazhatok, nemhogy még Rómába egyenesen. Azóta tudom, hogy Velencére és Milánóba is lesz alkalmam ellátogatni jövő év elején, és annyira magávalragadott ez az egész, hogy bízom benne, hogy kis idő múlva visszatérhetek ide, és még több városba is.

Én elmondhatatlan hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt megélhettem. Azért is nagy dolog ez, mert ha valaki, akkor én komolyan nem hittem abban, hogy ilyen helyekre eljuthatok, viszont mióta a vonzás törvénye az életemben van, azóta nincs lehetetlen. Nem győzöm elég sokat megköszönni ezt az egészet, mert tényleg totál átérzem a hálát. Annyira boldog vagyok, annyira nem számít az a sok megpróbáltatás amit átéltem idén, és annyira látom már, hogy ezért az érzésért ment ki ez az egész, egyúttal látom azt is, hogy mennyire kinyílt előttem a világ. Fantasztikus ami történik, és köszönöm köszönöm!

Ez lenne az én kis beszámolóm, de ne feledjétek, hogy még lesz egy rész, ami remélhetőleg kedvet ad nektek, és ami után mertek nagyot álmodni ti is. Még mindig nagyon fáradt vagyok, és nagyon furcsa visszatérni a normál kerékvágásba, de most jó egy kicsit pihenni és felkészülni az újabb kalandokra.

Szép napot♥

A képeket én készítettem, mind a saját tulajdonomat képezik!