Az ember azért negyed évszázadosan már képben van némileg a világgal, és a több éves tapasztalata alapján lassan kirajzolódik a kép, hogy mikkel kell még dolgoznia és mi az, amit már megtanult. Mikor valami folyamatosan ismétli önmagát, akkor tudhatjuk, hogy még nem maxoltuk ki a megismerését, megoldását, ezért addig-addig kapjuk a feladatokat, míg végül nem vizsgázunk jelesre. Nálam legalább kettő-három ilyen van, amikor éveken át ugyan az a probléma talált meg, végül több vagy kevesebb sikerrel, de megoldottam és nem jött vissza újra. Persze ehhez nagyon sok önismeret kell, őszintének kell lennünk önmagunkhoz, és kegyetlenül bele kell állni abba, hogy a saját démonainkat leküzdjük. Mégis azt hiszem van valami, amivel jelenleg nehezen birkózom meg, és talán a kortársaim érteni is fogják miről beszélek.
Hiába vagyok tizenkettő, tizennyolc vagy húszonöt, állandóan megkapom azokat a mondatokat, amiket az igazságérzetem legszívesebben felgyújtana. Én picit okosabbnak érzem magam néhány felnőttnél és ezt nem nagyképűségből mondom, hanem logikusabban látom át a helyzeteket és hamarabb rájövök megoldásokra. Sokszor történt már az, hogy egy-egy családtagom vagy munkatársam elakadt valamiben, én pedig kis gondolkodással rájöttem arra, hogyan lehetne legkevesebb erőfeszítéssel megoldani ugyan azt a feladatot ugyan olyan jól. Lusta ember vagyok, ezért inkább gondolkodom picit, mintsem feleslegesen cselekedjek. Mondanom sem kell, ez nagyon sok tapasztalt ötvenesnek nem tetszik, mert nem bírják elfogadni, ha egy fiatalabb lány jobban látja a helyzetet. Nem a kor miatt, hanem a gondolkodásmód miatt, de ők mégis ehhez kötik. Van, aki azért nem érzi relevánsnak a véleményem, mert nem volt még gyerekem. Vagy mert agymosott vagyok. Mesélek pár példát, hogy értsétek miről beszélek. Ez amolyan storytime.
Amikor tapasztalatlan voltam
Választás volt tavaly tavasszal, ötödik éve dolgozom már SZSZB-ként. Jött egy új nőci a csapatba, és általában azonnal vágom kikkel lesznek problémáim. Én alapvetően nyugodt, csendes és szemlélődő vagyok, és sajnos még mindig nehezen állok ki magamért. A nőci magára vállalta, hogy ő lesz az elnöke a csapatnak, pedig előtte én voltam. Mindegy, mondtam vigye. A szavazás napján valami irreális feladatot akart a nyakamba varrni, pedig tudtam, hogy a szavazás azon pontján felesleges megcsinálnom, mert még sokan vannak. Mondtam is, hogy mi ezt nem így szoktuk és szerintem ráér később is. Persze azonnal tajtékzott, hogy úgysincs dolgom, úgyhogy akár járhatna is a kezem. Mikor a lapokat kellett adni, nem egyszer rámkiabált, hogy adjak egy ilyen meg egy olyan lapot, én pedig már megelégelve mondtam, hogy igen, tudom, hiszen öt éve dolgozom itt, és elnök voltam egészen eddig. EZt a lehető legnyugodtabban mondtam. A válasz persze az volt, hogy ha kell, akkor ő még tízszer elmondja (ledrágámozott), és nem kell, hogy magamra vegyem, mert ő bizony hatékony. A számlálásnál olyan égető problémákat generált, amit végül megelégeltem, és megmondtam, hogy mi nem így szoktuk, és most az lesz, amit ÉN mondok, mert már van egy bejáratott technikánk. Nyilván tajtékzott.
Számomra ebben a helyzetben két dolog volt sértő. Nem szeretem, ha ledrágámoznak, lecicámoznak, leangyalomoznak, csak mert fiatalabb vagyok. Tehát mindig sír mindenkinek a szája, hogy adjuk meg a tiszteletetet az idősebbeknek, de ők annyira sem tisztelnek, hogy a nevemen szólítsanak? Érdekes. A másik pedig az, hogy mikor szépen nyugodtan mondtam, hogy tudom mi a feladatom, nem kell tájékoztatni, akkor nem éppen azzal a stílussal kéne válaszolni, hiszen az amit én mondtam, az nem egy negatív dolog. Örülnie kéne, hogy legalább nekem nem kell megmondania mit tegyek. Persze nehéz elviselni, hogy én ennyi idősen összeszedettebben láttam a helyzetet, megértem:)
Amikor még nem volt gyerekem
Következő esetben éppen a melegek és cigányok mellett foglaltam álláspontot. Meséltem, hogy a következő Eurovízión Joci megy ki, és szerintem ez nem egy végtelenül rossz döntés. Anyukám kollégája azonnal fújta a retkes cigányt miért küldenek ki a magyarok témát, amin én teljesen lesokkoltam. Láttam interjúkat Jocival, és egy végtelenül kedves és jó embernek érzem őt, és nekem kb ez számít a börszíne helyett. Mondtam is, hogy szerintem nem ez alapján kéne elítélni őt, mert közben nagyon rendes ember. Majd ráterelődött a téma Conchita Wurst győzelmére, és a melegségre, amivel nekem szintén semmi bajom nincs. Miután abberált, magamutogató, beteg buzinak lett elmondva a kolléga által, felhúztam magam, és kijelentettem, hogy szerintem ő nem túl elfogadó és közel sem toleráns, sőt. Ezen annyira felhúzta magát, hogy mi alapján mondom rá, hogy nem toleráns, mikor ő elfogadó, CSAK AZ ILYENEKET NEM FOGADJA EL. Excuse you?? Akkor nem elfogadó, mert az nem ezt jelenti. Majd jött a szokásos majd ha lesz gyereked megtudod nóta, amit mindig elsüt ha már nem tud velem vitázni. Ugyan ezzel zárta le, mikor mondtam neki, hogy szerintem nem kéne vitáznia non-stop a gyerekeivel a jegyei miatt, mert gimiben úgyis megtalálják az érdeklődési köreiket, és egy hármas nem a világ vége.
Ez a beszélgetés végtelenül felidegesített. Undorító, unalmas és szánalmas valakire ráolvasni, hogy míg nincs gyereke kussoljon, mert ha soha a büdös életben nem lesz, akkor is igazam van. Nem attól leszek homofób és rasszista, ha lesz gyerekem. Ha most nem vagyok, akkor sem leszek, és ha az én fiam büszkén lesz meleg, akkor legyen, nekem ez nem probléma:D Azt is elmondta, hogy az én generációm ilyen agymosott, azért fogadjuk el. Ezt én nem kértem ki magamnak, pedig ez is elég degradáló, de azt ő kikérte magának, hogy intoleránsnak neveztem, pedig ő tényleg nem toleráns. Itt is a korom miatt volt kuss a nevem.
Amikor még nem voltam elég régóta a Földön
Régebbi családi beszélgetésnél, mikor a rokonaim mondták, hogy keresztanyám nem a rokonom többé, mert elvált keresztapámtól, és már az új barátnője a rokonom, akkor kicsit megdöbbentem. Mondtam, hogy húsz évig volt valaki a szerettem, nyilván nem így megy ez, mire megkaptam, hogy én még nem éltem olyan sokat, nem tudhatok erről semmit. Mármint miről? Arról, hogy ebben már megint a sértettség és ego van, és köze sincs a szeretethez? A családom gondolkodásmódja amúgy is csapnivalóan rossz és kínos, annyira logikátlan hülyeségeket mondanak néha, hogy kivagyok tőle. De nem is akarom őket szídni, mert ötven éves embereket nem én akarok megnevelni, de az én torkomon ne dugják le ezeket a szörnyű eszméket.
Mikor valaki a korom miatt nem vesz komolyan, akkor nem igazán tudok ezzel mit kezdeni, mert nem én választottam mikor szülessek meg. Ha valaki tizenkettő, de jobban látja az életet, akkor el kell fogadni. Ha valaki hatvan, de totál hülyén látja az életet, akkor segíteni kell neki kicsit máshogy is gondolkodni. Ne degradáljunk már mindenkit mindennel.
Amikor újonc voltam
A kórházban dolgoztam, és kitaláltam egy olyan stratégiát, amivel könnyebben jegyzem meg mit kell a rendszerbe írni. Egyébként ugyan olyan jól beírtam mindent, csak három lépés helyett egyel oldottam meg. Egyszer a főni meglátta, és megkérdezte, hogy ezt miért így csinálom. Elmondtam, hogy mert így könnyebb, ugyan úgy jól be van írva, csak kevesebb lépésben! Rendesen elkezdett ordítani velem, hogy én ezt mégegyszer ne csináljam, mert ő negyven éve dolgozik ott, és ő igenis végiggörgeti az összes menüpontot és úgy írja be. Elvárta, hogy úgy csináljam utána, pedig tudtam, hogy könnyebben is lehet.
Nem azt mondom, biztos sértő lehet, hogy egy hónap után hamarabb levágtam mit kell csinálni, de azért igazán nyithatnánk az új felé. Nekem az a bajom, hogy az idősebbek sziklaszilárdan elhatárolódnak a fiatalabbak látásmódjától, és nem azért, mert rossz, ahogyan gondolkodunk, hanem mert az egojukat sértjük ezzel. Nem lenne könnyebb együttdolgozni?
Ennek a bejegyzésnek egy célja van. Nem az, hogy magamat fényezzem mekkora Jani vagyok és milyen jól gondolkodom, hanem az, hogy felnyissam az idősebbek szemét arra, hogy legyenek nyitottabbak, elfogadóak, és kompromisszum készek. Valahogy annyira el vannak szállva a saját tapasztalataiktól és tudásuktól, hogy meg sem hallanak minket. Pedig mi nem pimaszkodunk, vagy ilyenek, hanem mi máshogy nőttünk fel. Mi már máshogy gondolkodunk a temérdek információ és impulzus miatt, ezért hamarabb látjuk az összefüggéseket. Elfogadóbbak és nyitottabbak vagyunk, mert nekünk már semmi sem tabu. Örülniük kéne, hogy kedves, nyitott és okos gyerekeik vannak, akik képesek szeretni bárkit, nem, szexualitás és hovatartozástól függetlenül.
Büszkének kéne lennetek, hogy ilyen csupaszív generációt neveltek. Ehelyett állandóan kioktattok, eltiportok, romboltok és elvárjátok, hogy a kis éneket legyünk. Mondjuk anyukám nem, mert ő mindenben támogat és büszke rám, de a családom nagy része nem olyan, mint ő. Mondjuk ezért sem beszélünk nyilván.
Szóval kérlek legyünk kedvesebbek, mert a mostani mentalitás nem vezet semmire, és ezzel a büszkeséggel és gúnnyal csak magatoknak ártotok:/ Én elfogadom, ha valaki nem olyan nyitott mások felé, vagy nehezen fogadja be az új gondolkodásmódokat, de a stílusra, ahogyan kommunikálunk, figyeljünk már oda. Annyi szar jön ki némely ember száján, hogy elszörnyeszt már a gondolata is, hogy magukkal hogyan beszélhetnek. Igen, indulatok kavarognak bennem, dühös vagyok, és nagyon csalódott, mert azt látom, hogy a gyereknevelés kezd néhány embernél átcsapni birtoklásba, és ha a gyerek nem olyan, mint amilyennek ők látni akarják, akkor büntetik amivel csak lehet. Ugyan ez van kolléga- főnök viszonynál, munkatárs-munkatárs viszonynál és tanár-diák viszonynál. Figyeljünk a stílusra.
♥
