A mai írásomat egy barátnőm inspirálta, aki megélte velem a tavalyi mélypontokat és nehéz időszakokat, és aki végig tudta követni velem, hogyan lett ismét harmónikus és boldog kapcsolatom. Sokat gondolkodom azon, hogy a pártalálás a jelen korban inkább könnyű vagy nehéz-e, és mitől függ mindez? Az biztos, és ki merem jelenteni, hogy normális srácok és lányok vannak, csak nyilván meg kell találni őket, és persze a sorsra kell bízni a nagy találkozást.
Tavaly viccelődtünk vele, hogy én tuti a legcsövesebb állapotomban ismerem meg azt a valakit, akire az időmet és érzelmeimet szánom, mivel imádok sminkelni és kencézni, a sors vicces fintora lenne éppen az ellenkezője. Mondjuk sosem nézek ki vészesen igénytelenül utcán, de azért zsíros hajjal, kipattogzottan belebotlani a cba-ban nem lenne túl idilli. Neki is végig azt mondtam, hogy az univerzum bebizonyította, hogy habár szivat rendesen, azért szerintem szeret minket annyira, hogy jó végkimenetelt szánjon.
Eltelt egy év, én azt hiszem a legboldogabb időszakomat élem, és hálás vagyok a fentieknek érte, de az biztos, hogy kő keményen dolgoznom kellett ezért. Nem is azon, hogy egy normális kapcsolatot kialakítsak mással, hanem magamon. Sokszor téma ez nálunk, hogy mikor tudjuk azt, hogy készen vagyunk, vagy mégis meddig tart ez a folyamat? Az ember társas lény és nyilván szeretné egy másik személlyel megosztani a boldog pillanatokat, de én nagyon demotiválónak tartom, ha valaki nem tud kapcsolat nélkül meglenni. Mikor kérdezték tőlem, hogy mizu a pasikkal, akkor mindig hárítottam, hogy most nem érzem magam késznek rá. Persze tíz emberből hét megértette ezt, de voltak olyanok, akik rám akarták erőszakolni azt, hogy mindenképpen kell valaki. Én úgy érzem, hogy annak köszönjetem a jelenlegi harmóniát, hogy volt időm dolgozni magamon. Én mindig elmondtam, hogy először magamat szeretném teljesen összekapni, hogy az a szerencsétlen aki jön, ne egy sérelmekkel és negatív érzésekkel gazdag lányt kapjon, hanem egy kiegyensúlyozott, vidám és boldog nőt, aki egy ugyan ilyen partnert érdemel.
Ha a vonzás törvényét akarnám behozni a képbe, ami bevallom számomra a nehéz napokon iszonyat jót tett, akkor úgy tudnám szemléltetni, hogy veszem magam. Nekem vannak bizonyos rezgéseim, amit bizonyos rezgésű srácok értékelnek és elfogadnak. Én akkor őket vonzom be, velük leszek szimbiózisban. Ahhoz, hogy ez ne negatív és destruktív legyen, először magamon kell változtatnom, és aztán várni, hogy más rámhangolódjon. Dettó ugyan ez van a barátságoknál is, tehát erre érdemes időt szánni. Én elképzeltem milyen partnert szeretnék, szeressen jönni-menni, érdekelje a zene, a filmek, legyen iszonyat vicces, nyitott a barátaimra, legyen önálló, hagyjon lélegezni, ne telepedjen rám. Ehhez képest én ennek pont az ellentéte voltam, otthon ültem, nem érdekelt sok téma, elég introvertált voltam nemhogy nyitott, és végtelenül ragaszkodó. Nem volt velem semmi baj, de pont azokat a helyzeteket vonzottam be, ahol kényelmetlenül éreztem magam.
Feltettem a kérdést tehát, hogy ezzel a hozzáállással jó partnert vonzok-e be, és ahogyan a mellékelt ábra mutatja nem, hiszen szakítás lett a vége. Volt nagy sírás-rívás, hiszti, aztán elkezdtem a melót. Dr Almási Kitti videóit néztem, és az egyikben mondott egy nagyon érdekes dolgot, ami a mai napig a fejemben van. Azt mondta, hogy lehetsz te a legpozitívabb, legéletvidámabb, legviccesebb, legértékesebb lány, ha a másik nem azon az életszakaszon és hangulatban van, mint te, akkor csak felcseszed az agyát és ő is a tiedet, mert ilyen komor és negatív. Milyen igaz. Tehát már nem arra mentem rá, hogy legyen magas, vicces, utazós és okos, hanem arra, hogy legyen teljes, életvidám, optimista és megoldásokban gondolkodjon problémák helyett.
Később mesélek róla, hogy az elképzeléseim találkoztak-e a valósággal, de azt hiszem tudjátok a választ. Nos ennek a barátnőmnek a sors egy kis furfangot szánt, ahogyan nekem is. Az exek néha vissza tudnak szivárogni az életünkben, ki ne ismerné ezt a jelenséget. A fontos pedig az, hogy fel tudjuk-e mérni, hogy a másik előnyére változott-e ez idő allatt, vagy megrekedt ugyan azon a szinten, ahol mi elindultunk. Nagyon lényeges az, hogy fel tudjuk-e mérni, hogy mi megváltoztunk-e, vagy ugyan azon a szinten vagyunk-e. Ha a válasz az, hogy igen, akkor érezhetjük, hogy ez már nem olyan mint volt. A két rezgés nem kapcsolódik és sosem fog. Miért nem? Mert míg magunkat könnyen meg tudjuk változtatni, a másikat sajnos lehetetlen míg ő nem akarja. Erőlködhetünk, de semmi értelme. A kérdés pedig az, hogy tud-e olyan partnerünk lenni, mint amilyet mi elvárnánk? Ha a válasz nem, akkor menekülj és hagyd el a szép emlékeket, mert azok már soha nem jöhetnek vissza.
Akkor mikor jön az a bizonyos nagy Ő? Nos az univerzum tudja hogyan játsszon, így a válaszom egyértelműen az, hogy akkor és úgy, amikor nem számítunk rá. Mikor már el tudjuk mondani, hogy egyedül is jól érezzük magunkat és nem kell senki, hogy teljessé tegyen. Mikor már nem kapaszkodunk abba az ártó gondolatba, hogy az életünk csak egy kapcsolattól lesz teljes és az a létünk fő célja. Ez nagyon rossz irány és kijelenteni azt, hogy mi csak egy másik ember által lehetünk egészek, hát önromboló picit. Mi az ultimate trükköm a nagy Ő megtalálásához? Még ha nem is ő a nagy Ő, de mégis pár évre vagy egy időszakra jól érezzük magunkat a másikkal, akkor már megérte. Szerintem először is ne siettessük, foglalkozzunk azzal, hogy mi kik vagyunk, mit képviselünk, mit tud rólunk elmondani a környezetünk és azok a dolgok, amiket szeretünk csinálni.
Ha még nem jött a nagy fehér lovával, akkor az azért van, mert éppen ő is magán dolgozik, és alig várja, hogy megismerhessen. Hidd el, nem csak te várod őt kiváncsian, ő is téged, de időre van szükségetek. Ha őszinte akarsz lenni magadhoz, akkor te is tudod ezt. Persze sokak számára ez az egész hülyeség és túl idilli, de azt hiszem jobb így élni az életet, mint megkeseredve a saját önkorlátozó gondolatainktól. A magabiztosságomat az adja nem kis százalékban, hogy a tudatos gondolkodás által, és az által, hogy nem engedek a romboló meggyőződéseimnek teret, megannyi sikerélményem van a mindennapokban.
Tehát megéri időt feccölni magunkba, a saját kis portánkba, hogy oda nyugalomban és békében be tudjon költözni valaki, és ott maradjon egy kis időre.
Szóval a kérdésemre, mi szerint mikor jön az a bizonyos nagy Ő, a válaszom annyi, hogy akkor, mikor kész vagy rá, és ha még nem jött, akkor magadban keresd az okokat:) Pontosan tudod, hogy miről beszélek, ezért végezz még egy kis vizsgálatot magadban, és ha már közel 100%-osan elengedted a témát, akkor meg fogsz lepődni, milyen váratlan úton köszönt rád az a bizonyos névtelen.
Mindenképpen érdekel a véleményetek, de a komment szekció sajnos korlátozott, ezért a megosztott bejegyzésem alatt mondjátok el nekem, vagy névtelenül is írhattok a fannydebreczeni@gmail.com-ra :)
♥
