A szülinapunkat általában nagyon várjuk kiskorunkban, mert akkor elhalmoznak minket ajándékokkal a családtagjaink, a pajtásaink, és az egész nap csak rólunk szól. Azonban ahogyan egyre idősebbek leszünk, elkezdjük vagy nem szeretni, vagy inkább figyelmen kívül hagyni. Van olyan barátom, aki még mindig imádja ezt az ünnepet, van olyan, aki rossz ómenként tekint rá, és van olyan, aki szinte el is felejti mikor van. Nekem semmi bajom a szülinapommal, mert törekszem arra, hogy a dátumokat/személyeket/dolgokat ne aggassam fel különböző jelentésekkel, így ha valamikor rosszul sül el, akkor nem kell bemesélnem magamnak, hogy az összes szülinapom katasztrófális.
25 lettem nemrég, és így elmondva nem tűnik soknak, de azért egy negyed évszázad mégis valami. Kiskoromban azt gondoltam, hogy eddigre már lesz egy házam, egy menő kocsim, csomó barátom, és persze a szőke herceg az oviból, aki valamilyen csoda folytán felfigyel rám és örökké élünk békességben. Ehhez képest a valóság teljesen máshogy alakult, és bár ezek közül csak a barátok stimmelnek, vannak olyan dolgok az életemben, amiket megtanultam és jó is, hogy így történt. Bemutatom az eddigi 25 évemet, aztán egy kis játékra hívlak titeket. Független attól, hogy hány évesek vagytok, szedjétek ti is össze az elmúlt éveitek nagy tanulságait, és írjátok le egy papírra. Garantáltan érdekes lesz a végeredmény.
Mik azok, amiket máshogy csinálnék?
Kezdjük azzal, hogy miket csinálnék már másképp, bár szerintem okkal történt minden az életemben, de egy ,,mi lett volna ha" játékban mindig benne vagyok. Azzal kezdem, hogy általános suliban biztosan nyitottabb lennék az osztálytársaimmal szemben. Ott is sok barátom volt és valahogy sikerült egészen jó csapatot alkotnom a lányokkal, de azt bánom nagyon, hogy fiúkkal kevésbé volt bármilyen kapcsolatom. Oviba sokukkal már együtt jártunk, de általánosban elsodródtunk és az ott kötött barátságok nem maradtak meg. Felnőtt fejjel pedig milliószor nehezebb elkezdeni valamit, mert már mindenkiben van egy kialakult kép régről, amit nem könnyű megváltoztatni. Sajnálom, hogy ezek az ismertségek nem maradtak meg, és sokukkal már köszönő viszonyban sem vagyok.
A másik ami szerintem fontos és jó tanács a jövőre is, hogy soha de soha ne várjak senkire. Nagyon sokszor estem abba a hibámba, hogy vártam valakire, aki nemhogy egyszer, de sosem tartotta be az ígéretét, és persze naiv gondolat volt eleve elhinni, hogy ez nem így lesz, így ebből biztosan tanultam. Már sajnos nem azokat az időket éljük, ahol a srácok elmennek katonának és a lányok várnak éveket, majd haza jönnek és családként működnek tovább, hiszen a mi társadalmunk iszonyú nehezen horgonyoz le egy ember mellett. Nem hibáztatok ezért senkit, ilyenek vagyunk mi, és a legjobb amit tehetek, hogy többé nem esem ebbe a csapdába.
A harmadik dolog amit talán máshogy tennék, az az lenne, hogy őszintébbnek kellett volna lennem egyes helyzetekben. Iszonyat sokszor csak azért nem mentem bele egy konfliktusba, mert féltem, hogy a másik emiatt megharagszik rám, és képes voltam magamat emészteni emiatt. Sokkal fontosabbnak éreztem a másokkal kialakult kapcsolatomat, mint a saját magammal megélt viszonyomat. Ezek a ki nem mondott szavak tényleg nem lesznek soha kimondva, és ez baj, mert már azok az emberek, akik ezeket nem hallották, olyan távol vannak tőlem, hogy szinte sosem érném el őket ha futnék sem. Az elvarratlan szálak pedig mindig a levegőben lesznek és már nincs kedvem ezzel foglalkozni, úgyhogy így marad.
Mik azok, amik rosszul érintettek?
Bevallom, nekem szerintem nem volt katasztrófális 25 évem. Lehet a felfogásom miatt nem érzékelem annyira gyötrelmesnek, de szerintem semmi ilyesmi nincs benne, mert valahogy mindig mindent meg tudtam oldani. Egészen szép gyerekkorom volt 18 évig, aztán persze jöttek a bonyodalmak, de ezeken egyszerűen át kellett esnem. Mégis volt egy-két esemény, ami abszolút padlóra tett, és azt hiszem ezek másokat is mélyen érintettek volna.
A szüleim válása volt az egyik ilyen esemény, de talán ez annyira nem viselt meg mint az, hogy megszakadt a kapcsolatom a fél családommal. Ez tudatos döntés volt, és minden konkrétum nélkül leírok valamit, amit szeretném ha ti is átgondolnátok, főleg ha hasonló helyzetben vagytok. Ugye a barátokat mi választjuk meg, ők azok az emberek, akik tükröt tartanak elénk és az aktuális életünket színesitik azzal, amilyenek. A család más tészta, őket kapjuk (bár én hiszek benne, hogy születésünk előtt választjuk ki), és mivel kapjuk, ezért elvileg el kell fogadnunk mindent. Kérdezem én, az milyen ,,szeretet", mármint ami elvileg egy családot összetart, ahol hazugság, mismásolás, mások megalázása és ellehetetlenítése van? Nem szabad bárkinek is megengedni azt, hogy rosszul bánjon velünk, mivel ha egy barát teszi ezt, a minimum az, hogy többé nem keresed, de lehet le is oltod, hogy szedje össze magát. Csak azért, mert valaki családtag, feljogosítja arra, hogy bármit megtegyen? Nos, nem. Nem szabad hagynunk senkinek, magunknak sem.
A szerelmi életem egy másik dolog, de az valahogy mindenkit padlóra küld:DD Mindenki hánykolódik éjjel vagy sírva fekszik le, szóval ezt nagyon nem is tudom kivesézni, mert azonnal értitek mire gondolok. Ezek sokszor tényleg lehoztak az életről, de azt gondolom ennyi szenvedés mindenkinek kell.
A kutyusaim halála volt a harmadik ami nagyon padlóra tett. Nekem nem igazán haltak meg rokonaim úgy ever, de mikor az első kutyám aki szinte a testvérem volt, eltávozott 2014-ben, akkor azt hittem vége mindennek. Azért egy társ elvesztése iszonyat nagy teher, de mivel drága megboldogult Brunyikánk idős volt, ezért el tudtam viselni. Riki idei halála már tényleg sok volt. A mai napig hiányzik és nem tudok nem rá gondolni, habár mivel beteg volt nagyon, el tudtam fogadni a tényt. Sajnos ezek olyan halálok, amiket nem tud az ember megakadályozni, ezért csak marad az elfogadás és a szép emlékek megőrzése.
Mik azok, amik jól érintettek?
Ebből baromi sok van, és nem is tudom hol kezdjem. Nekem attól függetlenül, hogy már a család fogalmáról valami egészen más jut eszembe, baromi szép gyerekkorom volt. Végtelenül hálás vagyok a szüleimnek, hogy ennyire szépen felneveltek, és bár hibák voltak benne szép számmal, de az alapokat nagyon jól lerakták nekünk. Az, hogy később mi volt, szerintem mindenki elszámol a saját lelkiismeretével, aztán a többi már a múlté. Szóval visszatérve tényleg mindenünk megvolt, ha nem azonnal, de utána tényleg megkaptuk, utazhattunk, világot láttunk és tényleg minden évben nyaralni mentünk. Ez a része tényleg fun volt.
Az általános sulit átugorva eljutunk a gimihez, ami életem legszebb időszaka. Nekem onnan vannak a legfontosabb barátságaim, és a mai napig annyira jó visszaemlékezni minden percére. Rengeteg hibája volt, néha tényleg nonszensz volt az egész, de ez a tökéletlenség tette igazán igazivá, és bárcsak néha újra átélhetném egy-egy részét. A divatsuli hasonlóan jól telt, csomó barátom lett onnan is, jóban vagyok azóta is a szaktanáraimmal, sőt igazából talán ennyi év után látom azt, hogy mennyi mindent adtak nekem. Ezek a sulik mind rádöbbentettek arra, hogy az életem egy-egy szakaszán szépen haladok, és jó helyen vagyok jó emberekkel. Kivéve a grafika szak, de arra már kutya sem akar emlékezni.
Számomra nagyon szép időszak volt az előző kapcsolatomban töltött pár év. Annak ellenére, hogy a vége baromi fájdalmas volt, rengeteg dolgot tanultam és szép éveket töltöttem benne. Tudnék még írni róla napestig, de lezártam ezt a szakaszt és már nem fontos felidéznem ezeket az emlékeket. Hálás vagyok annak a srácnak, hogy olyan jó volt hozzám.
Mi az, ami a régebbi énemet jellemezte?
Beszéljünk most magamról. 2016 előtt egy merőben más személy voltam, és szerintem nagyban hozzájárult a változáshoz az a sok fos, ami akkortájt történt velem. Előtte egy szégyellős, nagyon visszahúzódó és introvertált lány voltam, aki szinte mindentől félt, de főleg az újtól, a változástól és a konfrontációktól. Akkor kb állandóan itthon ültem, éltem a kis életemet, és vártam valamire, ami soha a büdös életben nem jött el. Nem volt tartásom, büszkeségem, meg nagyon semmim, és csak aggódtam mindenért, amit nem tudtam befolyásolni.
A párkapcsolati szarságok miatt elmentem agykontroll tanfolyamra, ami egy laza stresszkezelő dolog, és ajánlom mindenkinek, aki nehezen küzd meg ezzel, és magával. Ott egy olyan alap hozzáállást mutattak nekem, ami tudtam, hogy kell, de nem tudtam, hogyan szánjam rá magam. Tehát elkezdtem alkalmazni, és így szépen lassan rátaláltam a pozitív gondolkodás fogalmára. Milliószor írtam erről, úgyhogy keressetek rá fent a keresőmben, de erről az útról mindent megtaláltok ott. Aztán nyilván annak a kapcsolatnak vége lett, és szépen el kellett kezdenem megtalálni önmagam.
Mi az, ami a mostani énemet jellemzi?
Részben az, és részben a családi dolgok teremtették meg azt az énemet, aki most vagyok. Egy barátkozós, nyitott, felszabadult és néha kissé felelőtlen énemet, aki imád a barátokkal eljárni, kommunikatív idegenekkel, és bármikor feltalálja magát bárhol. Már nem az vagyok, aki csak várt és várt, hanem az, aki megragad minden lehetőséget amit a sors neki dob, és tud is vele élni. Már nincs bennem keserűség, nem is haragszom senkire, sőt hálás vagyok, hogy élhetem végre a saját kis életem. Tudjátok mi a jó ebben? Az, hogy 25 éves vagyok csak, és már most megtanultam tudatosan gondolkodni, úgy élni, hogy azzal másokat ne bántsak és ne korlátozzak, és persze jól érezzem magam mindig.
Az elmúlt két évem hatalmas fordulata volt az, hogy megszerettem azt, aki vagyok. Szerintem iszonyat jó személyiségem van, mert lehet rám számítani, mindig ott vagyok mindenkinek, és egy kis sunshine vagyok az emberek életében. Ennél több nem szeretnék lenni, szóval kimaxoltam az önfejlesztést! Persze azt sosem lehet, de igyekeztem.
Mi várható a jövőben?
Őszintén mondom, hogy fogalmam sincs. Az előző ötös számmisztikai évem akkora hullámvasút volt, hogy egyszerűen alig kaptam levegőt a sikítások közben. Valahogy nyugodt is vagyok egyben, mert a legdurvább próbákból sikerült tanulnom, és a sodródás fogalmát teljesen elsajátítottam, így nagy meglepetés nem érhet. Egyedül azt érzem szerencsésnek, hogy egy stabil alapot tudtam építeni magamban, amire lehet építkezni, és ha jön valaki, akkor már nem egy romhalmazból kell várat építenie, hanem remélhetőleg az ő stabíl alapjával tudunk egymásra építeni. Nem azt mondom, hogy feltétlen készen állok bármi komolyra, de az biztos, hogy már nem másban keresem a boldogságom, és ez valahol jó, és előnnyel indulok bárkivel szemben, aki meg mégis. Fontos dolgokat tanultam meg, amikkel jó elkezdeni a következő 25-öt, úgyhogy ha arra gondolok, hogy mennyire stabil vagyok, máris azt érzem, hogy az elmúlt 25 iszonyat jól alakult.
És persze ne feledjük el azt sem, hogy irtó jól érzem magam. Talán most van az az időszakom, amit mások mindig csak várnak, ahol az ember lazán ringatózhat az élet tengerén, és nem rontja el semmi a kedvét. Nekem is iszonyat sok problémám van, és tényleg érzékeny személyiségem lévén rendesen lehoz minden az életről, de tudom kezelni és nem baj az sem, ha valaha rossz napom van. Mindig egy a lényeg, hogy magamat meg tudjam nyugtatni, és ne kelljen senki másra szorulnom mikor nincs jó kedvem. Ezt meg hozom azt hiszem.
Szóval mit mondhatnék még? Brutál jó volt eddig minden, nagyon szeretek élni ezen a bolygón és izgalommal várom mindig, hogy mit hoz számomra a sors. Persze néha túl sok és túl kimerítő, de senki nem mondta, hogy egyszerű lesz, nemde? Úgyhogy ezekkel a gondolatokkal kezdem a következő 25-öt és remélem, hogy akkor is írni tudok róla nektek. (Addigra tuti túl leszek két váláson, mert nincsenek illúzióim, de remélem a férjeim nem lesznek sótlan anyuci pici fiai, és tényleg felnőnek a feladathoz, vagyis hozzám)
♥
