Új motivációk, elfogadás, élménybeszámoló, gondolatok - Cosmopolitan Blogger Days 2018

A mai bejegyzésem sok szempontból fontos számomra, és bízom benne, hogy azok is kedvet kapnak elolvasni, akik eddig még nem tették. (Ménem???) Hétvégén ellátogattam a Cosmopolitan Blogger Days-re, ami két napos rendezvény bloggerek/videósok/influencerek/bárki számára. Ezen az eseményen előadásokat hallgathattunk, workshopokon vehettünk részt, kipróbálhattuk egy-egy márka új termékét, és picit ismerkedhettünk másokkal is. Nekem ambivalens érzéseim vannak, de véletlen sem a lebonyolítás és szervezés része az, ami talán kevésbé nyert meg, viszont erről később írok.

Nos én miért is mentem el? Először nem szerettem volna, mert nem láttam sok értelmét, de instagramon rákérdeztem, hogy kik mennek el. Ami ezután érkezett, arra nem számítottam volna. Rengeteg levelet kaptam videós ismerőseimtól/barátaimtól, és azoktól, akikkel kölcsönösen támogatjuk egymást ismeretlenül is, hogy menjek el, mert ők is ott lesznek. Én már régebb óta elkezdtem együtt dolgozni picit ismertebb videósokkal, de szimplán azért, mert felfigyeltek a munkámra és megkerestek egy közös együttműködésre.

Ezeket mindig nagyon szeretem, mert akkor van alkalmam picit leülni az illetőkkel és beszélgethetünk a karrieren kívüli dolgokról is, így egyre többüknél derült ki az, hogy hasonlítunk pár fontos dologban. Régebben ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, ám egyik nap tényleg rámzúdult a felismerés.

A hasonló a hasonlót vonzza

Ezek a lányok hatalmas inspirációk számomra. Egytől egyig keményen dolgoznak, sokszor ingyen és bérmentve a saját pénzükből vesznek termékeket, hogy tesztelés után másoknak tudjanak segíteni. Páruk személyes problémákat oldanak meg azzal, hogy bőrgyógyászati kezelésekre járnak, de ezáltal a nézők rájöhetnek, hogy nincsenek egyedül és mindenki ugyan azokkal a nehézségekkel küzd meg. Számomra maga az a motiváló mentalitás volt az, ami mindig szerethetővé tette őket számomra, és mindig úgy éreztem, hogy a saját erejük által én is végre erőre kapok.

Én persze nagyon céltudatosnak és egyre ügyesebbnek tűnhetek a szakmámban, de ne tudjátok meg hány napot szenvedtem végig azzal a gondolattal, hogy nem fogom semmire vinni. Nem azért, mert magamban nem hittem, hanem azért, mert féltem mások gondolataitól. Két éve szeretnék a rajzolással kapcsolatban egy csatornát indítani, de még mindig nem tudtam rávenni magam, mert tudom mások mennyire könnyen ítélnek meg másokat. Úgyhogy kicsit furcsa kezdett lenni az, hogy miért van egyre több videós barátom és ismerősöm, és elhihetitek, hogy nem azért mert én ezzel szerettem volna bebiztosítani magam. Valahogy annyira egymásra találtunk és annyira sok erőt tudunk meríteni a másikból, hogy ez a hasonlóság csak jót eredményezhet.

Valójában ezért mentem el szombaton. Úgy éreztem egy olyan közegbe akarok tartozni, ahol mindenki fejlődik, akar és mer is tenni az álmaiért, és ahol nem kell könyörögni, hogy valaki támogassa már két kedves szóval. Erről később írok.

Milyen volt az esemény?

Maga a Cosmopolitan Blogger Days nekem iszonyatosan tetszett, mert végtelenül hasznos előadásokat láttam, és köztük Tatár Csilla és Szabados Ágié volt a legmeghatározóbb. A többi számomra vagy nagyon kínai még, vagy egyszerűen nem érdekelt, de amiket láttam azok tökéletesen visszaadták azt az élményt, amiért én elmentem. Tehát ez a része nagyon rendben volt és istenien éreztem magam a barátaimmal, ismerőseimmel és új ismerőseimmel.

Azonban van valami, ami hatalmas nyomot hagyott bennem. Kovács Dóri a Chloe from the woods csatornáról és Tokár Tomi előadást tartottak, ahol szó volt a Nyerő párosról és arról, hogyan menedzselik az életüket így ketten. Bevallom mikor elindult az a műsor én szkeptikus voltam, mert nekem Dóri videói nem a kedvenceim, semlegesen állok hozzájuk, és Tomi munkásságát sem követtem. Nem tudtam mire számítsak tőlük, picit azt gondoltam, hogy túl sok lesz a máz és majd kiidegelnek. Ezzel szemben láttam egy törékeny lányt, aki mindent megtesz azért, hogy jól csinálja a feladatokat, és aki küzd akkor is, amikor már tényleg kevesen tartanak ki. Ott volt egy srác, aki pedig a sírig támogatja a párját, és aki bármit megtesz azért, hogy jól érezze magát, önzetlenül a fél karját levágná érte. Szégyelltem magam azért, mert elsőre ítéltem, de hálistennek ebben elég szépen fejlődöm, így már egyre kevesebbet fordul ez elő.

Dóriék csináltak egy videót arról, hogy milyen volt a Nyerő páros, plusz milyenek a hétköznapjaik, és akár ott, akár az előadáson elhangzott, hogy napi 16 órát dolgoznak akkor is, ha mindketten hulla fáradtak. Először az ember nem gondolná mi munka van ezekben a dolgokban és csak a csillogó életet veszi észre, amit ő sosem érhet el, ezért inkább semmibe veszi mások eredményeit. Én viszont azt hámoztam ki az egészből és ami kurvára igaz amúgy, hogy ha fele annyira lennék lusta, mint amilyen vagyok, és dupla annyi melót tennék bele mindenbe, mint amennyit teszek, akkor rég előrébb tartanék. Sem a tehetség, sem a pénz nem akadály, mert tudom, hogy iszonyat jó képességeim vannak, és a pénzem is mindig meglesz a fejlődésre, mert ezzel kapcsolatban rengeteget változtam. Tehát minden más az én lustaságom miatt kerül hátráltatásra.

Nem csak ez az előadás, de az egész nap ráébresztett arra, hogy az élet nem fog várni rám. Nem fogja kivárni azt, míg én végre késznek érzem magam elindítani azt a csatornát, nem fog várni míg elfogadom, hogy az emberek tudnak iszonyat bunkóak lenni, és nem fog várni, míg végre azt mondom, hogy oké lépek valamerre. Egyszerűen eddig várt, de tovább már én sem szeretnék. Láttam azt, hogy mennyien dícsérik a rajzaimat, láttam azt mennyien kedvesen viselkednek velem, és azonnal barátságosan fogadnak, és láttam azt is, hogy hol tarthatok egy év múlva, ha tényleg beleadok mindent. Én aznap láttam az egész jövőmet és nem túlzok.

Miért csináljuk ezt?

Viszont láttam mást is, ami nagyon mély nyomot hagyott bennem. Meséltem ugye Dóriékról, és velem volt egy barátnőm is, aki amikor meghallotta, hogy ők adnak elő, azonnal mondta, hogy róluk hallott már másoktól és azok a mások utálják őket. Ez persze szívük joga, de mondtam a barátnőmnek, hogy mások hülye előítéletei miatt nehogy ő ne kedvelje őket, hallgassa meg az előadást. A végén mondta, hogy igazam volt, és egyébként teljesen szimpinek tűnnek, úgyhogy követni fogja a munkásságukat. És ez csak egy példa.

Az eseményen beszélgettem csomó más blogger társammal, és néhol belekeveredtem olyan beszélgetésbe, ahol szóba került más videós, aki nem volt jelen. Nem tisztem és nem is akarom leírni mi volt a téma, de semmi empátiát és megértést nem tapasztaltam közben mások részéről, csak azt a szokásos ,,én bezzeg" attitűdöt. Én ismertem azt, akiről szó van, tehát tudom, hogy amiről szó volt, az egyrészt nem igazságos, másrészt bunkóság picit.

És akkor most beszéljünk meg valamit. Tudom, hogy én is túl őszinte vagyok néhány témában és olykor nem kéne mindent leírnom amit gondolok, de szerintem ez fontos részem, úgyhogy ezért teszem mégis. Viszont őszinteség és színtiszta rosszindulat között hatalmas különbség van, és mások bántása vagy kudarcainak nagyítása nem őszinteség. Miért bántjuk egymást? Miért vonunk le olyan következtetéseket, amik nem igazak? És ha ez így elhangzott valakiről, akkor vajon mások rólam mit mondhatnak? Bár én hiszek abban, hogy ehhez nekem semmi közöm, mert más hülye tévképzete rólam nem tartozik rám, csak engem zavar, ha jó embereket bántanak. És oh de sokszor bántanak.

Soha nem tudhatjuk mi van egy ember mögött. Én is szoktam elsőre ítélni és nagyon rossz, hogy még mindig előfordul tíz esetből kétszer, de azt a nyolc esetet is meg kellett tanulnom. Szóval erre kéne inkább időt szánnunk és nem a rosszindulatra. Lehet szeretni vagy utálni valakit, de mikor már nagyon személyes dolgokba megyünk bele és azzal tudjuk, hogy a másikat gyengítjük, nekem az nem oké. Sosem lesz oké. És nektek se legyen oké.

Szóval így telt a hétvége és azóta akkora erőt érzek magamban, hogy egyszerűen csak arra tudok gondolni, hogy mit tehetek meg ma, amit a holnapi énem megköszön. Remélem nektek is átjött az a mérhetetlen power, amit akkor kaptam, és picit gondolkodtok a bejegyzésem második felén.

Egy gimis társam, akivel talán két szót nem váltottunk sosem, hiszen más emeleten is volt a termünk, amint felértünk a lifttel és odaálltunk egy asztalhoz odajött hozzám, és megilletődötten mondta honnan ismer, és szeretne interjút készíteni velem egy divattal kapcsolatos oldalra. Nem tudom melyikünk volt jobban zavarban, én vagy ő, de baromi jól esett és nem hittem volna, hogy követi azt, amit csinálok. És annyian kerestek meg, vagy mondjátok el, hogy olvastok és nézitek a rajzaimat, és fogalmam sem volt róla. Én baromi hálás vagyok mindenkinek, mert tényleg a nullából kezdtem neki valaminek, aminek még a végét hírből se látom, de hiszek benne, hogy sikeres lesz a projekt. Nekem ti vagytok a power és emiatt íródnak a bejegyzések, és ezért tudok másokat is motiválni. Köszönök mindent!

♥