A szokásostól eltérően ez a bejegyzés nem lesz túl vidám, sőt inkább néhol kifejezetten szomorkás. Szeretek írni a velem megtörtént dolgokról, nehézségekről, boldog pillanatokról és utazásokról, ezért muszáj elmesélnem nektek a mostani időszakomat is. Véletlen sem szeretném, ha sajnálnátok, vagy azt gondolnátok, hogy mártírkodom, bár tudom, hogy TI, akik szerettek, sosem gondolnátok ezt. Remélem sikerül kicsit bemutatnom azt, hogy a nehézségek ellenére is mit jelent bizakodónak, és előretekintőnek, vagy legalábbis nem annyira búsnak lenni.
Nem is tudom hol kezdjem. Talán úgy a legjobb, ha a jelennel indítok, hiszen akkor érteni fogjátok mi zajlik most bennem. Egy ideje nagyon nehéz heteim vannak, az egész szeptember számomra végtelenül megeröltető. Rengeteget dolgoztam, még többet agyaltam azokon a dolgokon, amik velem történnek nap, mint nap. Ne egy fostengert képzeljetek el, amiben fürdenem kell, sokkal inkább azt az időszakomat élem, ahol a dolgok csak jönnek-mennek, és nincs állandóság. Ismerkedem emberekkel, akik hoznak magukkal jó és rossz élményeket is, és akiket vagy elengedek, vagy barátságot kötök velük.
Iszonyat sok nehéz eseményen vagyok túl. Kezdve egy év eleji búcsútól a volt barátomtól, aki a legjobb barátom is volt egyben. Vele néha beszélek még, de hatalmas szakadék van közöttünk és egyértelmű, hogy ennek az oka a sok sérelem és szenvedés, amit lenyomtunk az elmúlt években. Ennek ellenére jó szívvel gondolunk egymásra, és ha történik valami rossz, akkor megkérdezzük a másikat, hogy jól van-e. Azt hittem ez az év eleji incidens lesz az évem mélypontja, és hogy innen nehezen lábalok ki. Mindezek ellenére sikerült, lettek új barátaim, iszonyat jó élményekben vettem részt, az életem egy akkora lendületet vett, amit eddig nem tapasztaltam.
Ez így ment nyárig. Nyáron jöttek a nehezebb hónapok, hiszen új emberek, új csalódások következtek, és én mindig fel tudtam állni, vagy legalábbis tovább tudtam menni. Nem minden úgy alakult, ahogy terveztem, de tudtam, hogy ez az év a sodródásé, és nekem el kell fogadnom, hogy semmi nem állandó. Szeptemberben nagyon nehéz heteim voltak, kimerült voltam és fáradt. Nem fizikailag, hanem mentálisan. Belefáradtam az elengedésbe, abba, hogy minden random jelenik meg az életemben, hogy semmi sem kiszámítható, és hogy bár rengeteg barátom van, mégis egyedül vagyok. Oka van annak, hogy eddig tudatosan nem akartam senkit magam mellé, mert a ,,gyászt" amit februárban éltem át, próbáltam teljesen kimaxolni és szerencsére sikerült.
Eljutottam addig a pontig, ahol már nem akartam az előző életemet vissza, és ahol már tudtam magamat arra felkészíteni, hogy meg kell bíznom másokban, mert vannak terveim, amiket csak a másik felemmel tudok megélni. Ez a pár találás hosszú sztori, és nem kifejezetten érdekelt eddig, viszont egyre több jel utalt arra, hogy készen állok rá. Éppen ezért rámtelepedett egy nyugodtság érzés, ami azt engedte számomra, hogy higyjek az egészben és ne siettesssek semmit. Jeleket akartam és megkaptam, tisztábban, mint valaha.
Az egész éves lelki hullámvasút alatt egy valaki volt mellettem végig. Ez a valaki tegnap örökre eltávozott. Ő velem volt mikor rámjött a mozoghatnék, és kirángatva az utcára velem együtt rohangált, és velem volt akkor is mikor lusta voltam és csak fetrengeni akartam, mert akkor mellettem szunyált ő is. Itt volt mikor egyedül akartam lenni, és mikor a barátaimat áthívtam, akik megszeretgették őt is. Itt volt mikor iszonyatosan fájt az élet, és mikor a legjobb napjaimat éltem. Velem volt felébredéskor, és lefekvéskor.
Úgy érzem akkora űr van most bennem, amit semmi nem képes betölteni. Ha azt hittem a februári fájdalom rossz, akkor erre szavak sincsenek, és az akkori kínlódásom semmi volt ehhez képest. Nevetve gondolok vissza arra, hogy mennyire nem volt semmi az, ehhez képest. Mert egy olyan valakit vesztettem el, aki már csak annyival is támogatott, hogy létezett. Annyira egyedül érzem magam tegnap óta, és csak abban reménykedek, hogy ez a tragédia valami nagyon jót hoz magával. Én picit hiszek abban, hogy az igazán rossz dolgok után jó jöhet, bár ezt nem feledteti semmi, és bár inkább ne történne az a jó, csak kapjam vissza őt.
Sajnálom, hogy csak ennyi időm volt vele, mert annyira többet érdemelt volna, mégis hiszek benne, hogy csodaszép éveket húzott le velünk. Iszonyatosan fáj és fog is, és tényleg leírhatatlan érzés ez a csönd, de tudom azt is, hogy neki már nem fájnak azok a kis testrészei, amikkel mindig lábadozott, és ez azért megnyugtató érzés.
Az egész évemre ez tette rá a pontot. Nem tudom van-e ennél lejjebb, vagy lehet-e ennél mélyebb hullámvölgyben lenni, de jelenleg azt érzem, hogy ez a legalsóbb pont. Innen csak jobb jöhet. A temetés végtelenül fájt, az egész iszonyatosan rossz volt, de el tudtam búcsúzni és ez a lényeg. Hiába ,,csak" egy kutya volt, nekünk a világot jelentette, és hiába volt nehéz vele élni a túlzott szeleburdisága miatt, annyira nincs semmi, ami pótolhatná őt. Tudom, hogy ez is egy olyan pontja az életemnek, ami meghatározza az egész jellemfejlődésemet, és hogy visszatekintve ez lesz az egyik olyan esemény, ami azzá formált, ami leszek. Most még próbálok nem belegondolni semmibe, csak valahogy túllenni a gyászon.
Nagyon hiányzol, és köszönök mindent, kisfiú, veled együtt egy darabkám is kiszakadt magamból.
♥