Mostanában annyiszor megtörténik velem, hogy elkezdek megírni egy bejegyzést, kerek mondatokkal és tök jó címekkel, majd egy kattintással kitörlöm először az elsőt, majd a másodikat, aztán talán a harmadikat megtartom. Vajon mit írnék, ha tudnám, hogy nem nyomhatom meg a deletet? Ma egy picit mesélek, lelkizni fogok, és talán teát is iszom. Ha lusta vagyok, akkor az utóbbi kimarad, de ti ha tudjátok, akkor teával olvassátok, mert ez egy kuckózós, őszies bejegyzés lesz. Ahogy egyre közeledünk szeptember felé, minden nappal jobban érzem azt, hogy a felhőtlen és gondtalan nyári életérzés halványul, és felváltja a picit távolságtartóbb és zárkózottabb hangulat. Annyiszor írtam róla, de nem tudok mással foglalkozni, mint azzal az érzéssel, hogy mennyire össze-visszának érzem az évemet. Annyira sok fent-lent időszakom van, és mintha az igazi énem egy része kezdene elfáradni és kezdene besokallni ettől. Mint amikor elegetek van és nyakatokba veszitek a várost, elutaztok hónapokra, és elkezditek érezni azt a pici honvágyat, ami képes hatalmasra nőni. Én is honvágyat érzek, de inkább magammal kapcsolatban.
Soha nem éreztem még magam ennyire szabadnak és felhőtlennek, és még soha nem volt ennyire izgalmas és színes az életem. Mégis annyira hiányzik a stabilitás, az, hogy megtervezzem mi lesz egy hónap múlva és tényleg az is legyen, vagy tudjam azt, hogy akire időt szánok, az megbecsüli ezt, vagy ha időt fektetek a munkáimba, akkor lesz eredménye. Mindenféle kötött dolog helyett annyi minden széthullott és jó formában állt ismét össze, de mégis idegen számomra néha. Nem tudom értitek-e, de azt hiszem annyira távolinak látom a régi énemet, hogy már inkább hiányzik is, mint utálnám. Talán az amilyen vagyok, hasonlít ahhoz, aki mindig lenni szerettem volna, de iszonyat pure és alig vannak stabil pontjai. Csak tapogatózik és próbálja megtalálni az egyensúlyt, és ez is azért lehet, mert kilépett a komfortzónájából és nem tudja még, hogy a stabil talajt hol találja. Miért ennyire nehéz az, ha az ember spontán és hagyja magát sodortatni?
A legjobb dolgok akkor találtak rám, amikor nem akartam görcsösen uralni mindent. Ennek ellenére hiányzik az, hogy tervezek és úgy is van, és nem csak hagyom magam dobáltatni ide-oda. Először az őszinteséggel kapcsolatban akartam írni, de rájöttem, hogy nem az a bajom, hogy nem vagyok az, hanem a problémám az, hogy kevesen értik ezt meg. Jó nyilván a barátaim igen, de nehezen tudok kibontakozni, mert iszonyat zárkózott mindenki. Ha már egy picit is megtudok más életéről, akkor bezár és ellök magától. Pedig pont én vagyok az egyik olyan ember, aki nem képes senkit bántani amiatt, amilyen. Aztán rá kellett jönnöm, hogy én is ilyen vagyok, mert amint valaki eljátssza a bizalmam, én is azonnal bezárok.
Iszonyat nyitott vagyok mindenkivel, és imádok ismerkedni új emberekkel, de nem szabok határokat és ez baj. Mások annyira simán nyilvánvalónak veszik, hogy rám lehet számítani, de amikor nekem van szükségem támaszra, akkor nem érzem igazán ezt. Észrevettem, hogy a kommunikációban sem hallgatjuk meg a másikat, hanem már azon gondolkodunk, hogy mi mit mondunk majd arra, ami elhangzik. Nem érzem azt a mély köteléket. Vagy azt, hogy nincsenek tabuk. Hiányzik az, hogy valakivel mindenről lehessen beszélni hazugságok nélkül. Évek óta nem volt benne részem, hiszen a barátaimon kívül mások annyira könnyen elhallgatnak dolgokat. A régi énem még naivan belement a játékba és elfogadta ezt az életet, de ÉN már nem. Ezért pedig néha el kell búcsúznom akkor is, ha nem szeretnék.
Sajnos van, akiben többet látok annál, ami, és ez az én hibám. Hiszen nincs alapja annak, hogy miért. Viszont említettem, hogy már máshogy állok a dolgokhoz, és szerencsére hatalmas köszönet jár ezért az előző kapcsolataimnak. Azok tapintottak rá, hogy milyen hiányosságaim vannak, és mikben kell változnom. Ezt nem hiszem el, hogy leírom, de iszonyat hálás vagyok, hogy ezek az életem részét képezték, mert most teljesen más ember lennék, ami elképesztő veszteség lenne. Szerencsére megértettem azt, hogy hiába szeretek meg embereket, nem helyezhetem őket magam elé, akkor sem ha nagyon ragaszkodom hozzájuk. Ennél nincs rosszabb és egészségtelenebb dolog, ezért már nem félek az elengedéstől. Érzéketlennek nem nevezném magam, de tény, hogy már nem hat meg annyira, mint régebben. A volt barátomra nagyon haragudtam, amikor a kapcsolatunk legelején azt mondta, hogy ha nem lennék másnap, akkor elfogadná, mert az emberek jönnek és mennek. Hatalmas balhét csaptam, de kezdem megérteni ezt a hozzáállást.
Szóval hiányzom magamnak, mármint szerettem azt a kis zárkózott, bolond lányt, de tény, hogy boldogabb vagyok így. Megtaláltam önmagam, tudom hol hibázom és dolgozom is rajta, és bár az egyensúly jelenleg nem áll be az életemben, vannak nagyon szép és emlékezetes pillanataim, és olykor iszonyat kiborítóak is. Egy viszont biztos és erre büszke vagyok, már nem hagyom azt, hogy mások lelkiállapota az enyémet is befolyásolja, valamint ha valakinek nem tetszik a viselkedése velem szemben, akkor kiállok magamért. Nem azért, mert ennyire konfliktus kereső lettem volna, hanem mert szeretem magam, és tudom mit érdemlek és mit nem.
Aj annyira nem tudom mit hoz a holnap. Egy ideje már az útján vagyok annak az életnek, amit mindig élni szerettem volna, de egyre nehezebb próbatételek tornyosulnak előttem, és iszonyat nagy erő kell ahhoz, hogy stabil legyek és ne cirkuszoljak hetente. Úgyhogy ja, ez van, de remélem sokatok megért és tudja miről beszélek. Senki nem mondta, hogy a komfortzónán kívüli élet könnyű lesz, de azt hiszem ezt is meg tudom ugrani.
♥
