Amikor régebben valaki azt mondta nekem, hogy az idő megold mindent, akkor alaphangon szerettem volna adni egy pofont, aztán dühkitörésemben még meg is rángattam volna. Valahogy annyira elcsépeltnek és közhelyesnek tűnik az idővel kapcsolatos nyugtatgatás, mégis ha belegondolunk pofon egyszerű.
Még anno mikor rátaláltam Emma Mumford videóira, akkor nagyon meg voltam szeppenve, mert ő mondta azt, hogy szakítás után egy év az, amit egyedül kellene töltenie az embernek. Az ő anyukája nyugtatta mindig Emmát azzal, hogy fél év után a jelenlegi problémái nem jelentenek majd semmit, és egy év múlva egy totál más ember lesz ő maga is. Ha így kimondjuk, hogy fél év, vagy egy év, akkor iszonyat sok időnek érezzük, közben pedig egy szempillantás alatt el is múlik.
Az a nagy büdös helyzet barátaim, hogy általában azért kötünk dolgokat az időhöz, mert az egonk azonnal akar mindent, és nem nyugszik ha valami nem lehet az övé. Tehát azonnal menők, gazdagok és híresek akarunk lenni, hogy ezzel fel tudjunk vágni másoknak. Azonban ha nyugodt és kiegyensúlyozott belsőt szeretnénk, akkor kicsit hosszabb melót kell beletennünk. Ilyenkor nem kéne az időt nézni, hiszen magunkra a legnehezebb áldozni belőle, mégis a legfontosabb. Nem lehet ezt sem ellazázni, siettetni sem. Mégis akkor hogyan vagy mennyi időt adjunk a felépülésnek? Mire képes fél év mondjuk?
Az én fél évem és amik történtek
Mikor még szilveszter után nem sokkal megtörtént az egyik legrosszabb, akkor először nagyon be voltam fosva. Ez nem szimpla szakítás volt, de tény és való, hogy ott szakadt meg egy minden egyes nap fenntartott kapcsolat, és nyilván iszonyat üres napok köszöntöttek rám. Két választásom volt, vagy bekattanok és sírok hónapokon át, vagy valamit kezdek magammal. Emlékszem akkor elég jól ment minden a munkámat illetően, úgyhogy ez némileg el tudta vonni a figyelmem, de közben iszonyat keserűséget éreztem. Minden nap arra gondoltam, hogy iszonyat igazságtalan az élet. End of the depressed part.
Aztán egy régi gimis barátnőmmel újra elkezdtünk találkozgatni, és talán az volt az első olyan mozzanata az évemnek, amikor azt éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Fannival szinte minden héten találkoztunk és elképesztően jó kapcsolatunk lett. Eközben elkezdtem többet kimozdulni, kipróbáltam új helyeket, és általa elmentem bulizni is ismét. A tavaszom munkával és eljárogatással telt, ez pedig kicsit szabadabbá és könnyedebbé tett.
A nyaram iszonyat jól alakult. Nem tudom mikor, de még beszéltem a sráccal valamikor május körül, és felkavaró volt tudni arról, hogy barátnője van. Pár napig rossz volt, mert azt éreztem, hogy hamar túlléptek rajtam, márpedig az egom ezt nehezen viseli. Aztán fel kellett tennem a kérdést, hogy de Fanny. Tényleg azt akarnád, ami régen volt? És a válaszom egyértelműen az volt, hogy NEM. Főleg a mostani nyaram után. Ami tele volt jobbnál jobb élményekkel, új barátokkal, teljesen új szemlélettel, és én magam is megváltoztam végre. Már nem vagyok introvertált annyira, nem zavarnak az emberek, és persze nyitok is feléjük.
Fél év alatt feldolgoztam egy sok éves ciklust, amiből már ki akartam lábalni, de sosem mertem vagy nem tudtam hogyan. Szar mikor a szerelmed és egyben a legjobb barátod napról napra eltávolodik, de az élet tényleg sajnos ilyen. Mármint hálistennek nem kell mindenkivel örökre jóban lennünk. Fél év alatt lazább lettem, elfogadóbb, és azt hiszem sokkal nyitottabb emberekkel és helyzetekkel szemben is. Már nem vagyok annyira merev, mint akkor.
Elfogadás, hála, pozitív gondolatok
Az elfogadás iszonyat nehéz volt, és irtó sokáig haragudtam. Egészen addig, amíg egy nap arra nem ébredtem, hogy a jelenlegi életem annak a függvénye, hogy most egyedül vagyok. Szóval ha még mindig vele lennék, nem ezek az emberek lennének a barátaim, nem lenne minden napom ennyire full of joy, és nem történnének olyan szuper események, amik eddig nem igen. Egyszerűen rohadtul kevesebb lenne az életem, és ez ijesztő, hiszen egy embertől tettem függővé. Akkor tudtam elengedni a haragom, meg így mindent.
A hála sokat segített. Minden apró jó élményért tudtam köszönetet mondani, hiszen ha belegondolunk, egyáltalán nem egyértelmű, hogy mindig jól járunk. Azért is hálás vagyok, hogy vége van, mert így tudok helyet csinálni egy jobbnak. Mindig reménykedtem benne, hogy az a jobb, az ő lesz mikor megváltozik ő is, de mára azt látom, hogy nem tudom mit kívánok. Vagyis már tudom, nem azt ami volt, és inkább totál az ellentétét. Hiszen én is az ellentéte vagyok annak, ami voltam. Az a Fanny tele volt félelemmel, gátlásokkal, nem mert kiállni magáért, nem mert kérdezni, nem mert semmit.
Talán az életem most sem fenékig tejfel, de jól érzem magam. Jó felkelni, jó jó dolgokra gondolni, jó találkozni a barátaimmal. Jó egy olyan közösségben lenni ami támogat, szeret és elfogad. Élményeket gyűjtök, végre megélem a napjaimat.
Mit tegyünk ebben a fél évben?
Egyszerű, hagyjuk magunkat sodortatni. Soha nem tudhatjuk mi lesz holnap, szóval csak sodródjunk és hagyjuk megtörténni a dolgokat. Bízzunk abban, hogy a kis tyúkszaros életünk jobban alakul majd, és adjunk hálát. Alázattal vigyük végig, tegyünk bele mindent, és csak chilleljünk. Ezt pont fél évig kell bírnunk, majd tekintsünk vissza az egészre. Én mindig mikor megteszem, iszonyat boldog vagyok, hogy így alakult ahogy, mert sokkal jobban érzem magam.
Ha hasonló cipőben vagytok, akkor bízzatok abban amit írtam. Fél év múlva a mai problémák nem jelentenek majd semmit. Akkor csinálod jól, ha ez így van!
Szép napot♥
