Szeretek kicsit úgy tekinteni az életemre mint egy filmre vagy egy olvasmányra, hiába hangzik elcsépeltnek és unalmasnak. Ha szerencsés vagyok, akkor sikerül élnem egy cirka hetven évet, és ebben a hetven évben irtó sok dolog benne van. Sokan az öregedéstől félnek leginkább, pedig annak az időszaknak is van egy sajátos bája. Véleményem szerint jobban kéne fosnunk inkább attól, hogy túl későn érzünk rá az életre, és későn esik le, hogy mennyi korlátot szabunk saját magunknak. Szeretünk másokat okolni a saját boldogtalanságunkért, pedig minden válasz pont ott van, ahol nem keressük, azaz bennünk.
Amikor elkezdtem magamba mélyedni és picit feltérképezni ki is vagyok én, akkor számomra a legnehezebb feladat a korlátaim lebontása volt, amit a félelem épített. Annyi mindentől tartottam és tartok a mai napig is, pedig őszintén nem számít a fele sem. Rádöbbentem mennyire érdekel mások véleménye, pedig hangoztattam, hogy ez nem így van. Mikor egyedül vagyok a gondolataimmal, akkor csomószor azon kapom magam, hogy nem tudom stabilan vállalni amilyen vagyok, mert attól rettegek, hogy mások nem értenek meg és nem tudnak szeretni. Valójában fontos azoknak a szeretete, akik apróságok miatt képesek furán nézni rám? Aligha.
Félek, hogy a személyiségem kevés vagy túl sok
Mindannyian mások vagyunk, és ez tökéletesen jól van így. Érdekes megfigyelnem, hogy mások mennyit látnak belőlem, és hogy valójában milyen vagyok. Rengetegen írtok arról, hogy inspirállak titeket, szerettek a társaságomban lenni mert annyira kedves és törődő vagyok. Ez mindig akkor jön jól, ha bennetek van a törekvés arra, hogy jobban érezzétek magatokat, viszont a legtöbb ember egyenesen kivan attól, hogy nem értem a problémájukat. Nem tudom hogyan magyarázzam ezt el, de talán az lehet a probléma, hogy én már megtanultam kezelni a stresszes dolgokat, megtanultam lenyugtatni magam, és emiatt nem tudok olyan rugalmasan és empatikusan állni mások problémájához.
Alapvetően én sem vagyok 100%-ban pozitív, hihetetlen kritikus tudok lenni, viszont hatalmas belső munkával tudom kezelni a nehezebb időszakokat. Éppen ezért nem tudok objektív lenni, és valakinek vagy nagy szüksége lenne egy olyan személyre, mint amilyen én vagyok, vagy rámaggatja a ,, jóvan ez is ilyen agymosott" jelzőt, ahogyan amúgy sokunkra még. Szóval sokszor folytatom le azt a párbeszédet magammal, hogy talán jobb lenne visszafogni ezt az énemet és ha kell, akkor csak bólogatni kéne, ha valaki feleslegesen drámázik, de valahol meg büszke vagyok arra, hogy ilyen vagyok. Elég nehéz egyensúlyban tartani az empátiát és azt, hogy ne vágjam bárkinek a képébe az én igazságom, de nyilván ami nekem az igazság, az másnak teljesen az ellentéte, és egyik sem az valójában. Szóval ez nagyon nehéz, és mindig attól tartok, hogy emiatt sok vagy kevés vagyok.
Megoldás?
Nekem az segít, ha végignézek a barátaimon. Mind annyira más emberek és mégis mindegyikük szeret valamiért. Ők ismernek engem a legjobban és pontosan tudják, hogy milyen vagyok mások előtt, és előttük. Miért is szeretnék olyanoknak megfelelni, akik maximum egy sarkított képet kaptak rólam, és próbálják a többit kibarkóbázni? Baromi nehéz nem akarni mások kedvére tenni, de egyszerűen akkora korlát ez, hogy muszáj megtanulni elengedni ezt. Az igazi szabadság abban van, ha mindenféle rettegés nélkül vállalni tudjuk magunkat. Nem kell, hogy mindig nekem legyen igazam, éppen ezért nem is bizonygatom soha azt.
Félek, hogy a jövőm nem olyan lesz, amilyet elképzeltem
Legalapvetőbb félelmeim egyike. Azt nem tudom kijelenteni, hogy már csak múltidőben beszélhetek erről, de tény, hogy rengeteget változtam. Mindig nagyon tartottam attól, hogy nem fog összejönni az elképzelt életem amiben szinte csak tárgyak voltak. Stílusos ház, menő kocsi, elismerések halma, stúdió, a legújabb kütyük és persze egy csinos kis gyűrű. Viszont ezek annyira üres dolgok, és nem is lehet élvezni őket, ha nincs mögöttük semmi érzelem. Hiszen annyiszor kötjük a boldogságot valamihez, vagy annyiszor tervezünk valamit valaminek a függvényében. Boldog leszek majd, ha együtt leszek életem szerelmével, és akkor majd rengeteget utazunk, és egy mesés házban lakunk majd, és akkor majd a karrierem is szárnyal. Sosem jön el ez a pillanat, muszáj belátnunk. Mert ha most nem sikerül összekaparnunk azt a boldogságot, akkor később sem fogjuk tudni, pont azért mert mindig többet és többet akarunk majd.
Megoldás?
Tudom, hogy baromi basic, de én mindent azzal a mondattal nyugtázok, hogy ha úgy kell lennie, akkor úgy lesz. Ha magamba nézek, akkor pontosan látom, hogy rohadtul nem hittem volna, hogy ezzel az élettel, munkával és emberekkel leszek boldog, pedig nagyon jól érzem magam már most. Csupán nem ártana elégedettnek lenni néha. Véletlen sem mondom azt, hogy megalkuvás kell a jó közérzethez, minden nap dolgozni kell egy picit többet a céljainkért, de ha nem tudunk hálát adni semmiért, akkor mégis miért jó, ha van valamink? Főleg ha ennyi mindenünk van? Törjük magunkat egy életen át, és csak a végén kapunk észhez, hogy elszaladt az idő és nem értékeltünk semmit. Pont mint egy kapcsolatnál. Szóval én igazán elengedtem ezt a stresszt és csak hagyom, hogy sodorjon az élet ahova kell, mert bárhogy is lesz, pont az lesz a legjobb a számomra.
Félek, hogy valamihez túl kevés vagyok
Istenem annyiszor beszéltem már magammal erről. Mindig elkezdek majrézni azon, hogy egy lépcsőfok megugrásához kevés a tudásom, az eszközeim, vagy én magam, és mindig le kell állítanom magam. Ha pontosan tudatában vagyok annak, hogy ez nem jó nekem, akkor miért csinálom? Pofon egyszerű, félek a bukástól. Minden félelmem abból fakad, hogy rettegek a bukástól, mert akkor mit gondolnak majd a többiek. Nevetséges nem? Teljesen skippelem a saját boldogságomat azért, mert érdekel mások milyennek látnak. Pedig akik nem kedvelnek, azok akkor sem ismernek el, ha én vagyok az ország legjobbja. Ilyenek vagyunk, mi emberek.
Megoldás?
Azon kívül, hogy tényleg mindent megteszek azért, hogy napról napra jobb legyek a munkámban és emberileg is, fontos, hogy lássam magam teljesen. Hogy tényleg meglássam miben vagyok jó és mi az, ami értékessé tesz. Hiszen mi mind tele vagyunk jóval, csak nem merünk kibontakozni, mert félünk az elutasítástól. Valóban rossz lenne az? Vagy csak az van, hogy a sors akarata szerint jobb nekünk anélkül a lehetőség nélkül? Ha tele van a fejem ezekkel a félelmekkel, akkor általában meditálok vagy elmegyek valahova. Csinálok valami olyat, ami tényleg megnyugtat, és visszaidézem az utolsó alkalmat amikor kedves üzenetet kaptam. Mert valljuk be, azt sem a szél hordta össze, valamiért csak kapom őket. Szóval ezek mind pillanatnyi zavarok, de lássunk tisztán, tökéletesen elegek vagyunk ahhoz, amit szeretnénk, csak több energiát kell beletennünk.
Félek, hogy nem jön össze, amit nagyon szeretnék
Legfőbb. Állandóan szorongok attól, hogy valami nem jön össze, amit nagyon szeretnék. Rövidre akarom zárni ezt a részt, az egóm az, ami ezeket a dolgokat KÖVETELI és nem én. Mert én meg tudnék barátkozni azzal, amit a sors nekem szán, viszont akkor az egóm nem tud fürdőzni a rivalda fényben.
Megoldás?
Elengedni. Ebben az életben a legnagyobb hülyeség ragaszkodni, hiszen a dolgok jönnek és mennek, és mi azért vagyunk, hogy ezekből tanuljunk. A szeretteink is azért hagynak el vagy jönnek újak, mert valamit adniuk kell, hogy aztán mi is adjunk. Ha valami nem jön össze, akkor valószínüleg nem az volt nekem szánva és akkor jön jobb. Milliószor felrángatott ez a mondat. Lehet naiv vagyok, de sokkal nyugodtabb.
Szóóóval ezek voltak a félelmeim, amiket igyekszem a leküzdeni, de kezdem érezni, hogy ez egy élethosszig tartó folyamat. Sosem sajnáltam az időt ezekre, hiszen minden az én javamat szolgálja, ezért csak hagyom, hogy történjenek a dolgok. Valójában furcsa ezekről írni, hiszen mindenki tart tőle, hogy a félelmeit mások megérezzék, de én nem gyengeségnek gondolom azt, hogy vannak. Szóval nem szégyen rélni, sőt néha ezek visznek előre, csak meg kell tanulni kezelni ezeket, és akkor minden megy a maga útján!
Szép napot♥
