Tudjátok miért szép az élet? Mert pontosan olyan, amilyennek látni szeretnénk, csak el kell rugaszkodnunk a berögződéseinktől. Például ezt a bejegyzést - aminek a témája egyébként roppant egyszerű - már hetedszerre kezdem újra, mert valahogy sosem tetszett a hangvétele. Nagyon fontos dolgokat szeretnék leírni nektek, de nem mindegy az, hogy közben milyen hatást váltok ki belőletek, ezért arra jutottam, hogy vidámabban fogalmazom meg a gondolataimat.
Május van, de ez az évem már most extra furcsa. Annyi minden történik velem, ami talán az elmúlt két évemben összesen, és ha idegesítően ezoterikus szeretnék lenni, akkor tudnék rá egy két oldalas magyarázatot adni, de sokatok nem nyitott erre, úgyhogy ezt megtartom magamnak. Az igazán észszerű oka viszont csupán annyi, hogy ahogyan ti is, én is kezdek felnőni, és minden életszakaszt visszanézve ez az eddigi legambivalensebb mind közül. Minden annyira gyorsan és változatosan történik, én pedig alig tudok lépést tartani vele. Hogyan lehet az, hogy egyik nap még vígan táncolok hajnalig Britney Spears-re és Scooter-re a Necc partyn, rá egy hétre pedig aludni sem tudok az idegtől, amiért annyira rossz hetem van? Ezek csak apró példák de valóban történnek nagyon jó, és kicsit kellemetlenebb dolgok.
A komfortzónában nem ők voltak a barátaim
Istenem. Ha tudnátok mennyi mindent kihagyunk csak azért, mert túl büszkék és beszarik vagyunk dolgokhoz. Remek példa erre egy régi barátnőm és az én kapcsolatom története. Gimiben nagyon jóban voltunk, egy volt a stílusunk tehát ez egyenes út volt egy csodás barátság felé. Három évig egymás felé sem néztünk miután elballagtam, hiszen valahogy teljesen más emberek lettünk. Aztán március körül megdöbbenve láttam egy képen, hogy mennyit változott, és jött egy sugallat, hogy vegyem fel vele a kapcsolatot. Azonnal éreztem, hogy egy szinten vagyunk mindketten egy szakítás után regenerálódtunk és baromira szeretnénk változtatni a dolgainkon.
Elkezdtünk többet találkozni, elmentünk indie és 90-es évek bulikba, és random összeülni a többi barátommal. Teljesen asszimilálódott a csapatba, és most közelebb van hozzám, mint valaha. Viszont ha nem írok neki, akkor ezek mind nem történnek meg! Nem durva és egyben fantasztikus ez?:D Szegényebb lennék egy igazán jó baráttal!
A komfortzónámban ezeket nem csinálnám
Introvertált vagyok, nyilván ezt mindenki tudja. Régen gyűlöltem a városba menni, mert állandóan szorongtam az emberek között, és valljuk be, én is szívesebben meséltem be magamnak, hogy nem vagyok képes emberekkel kommunikálni. Ennek ellenére tavaly elkezdtem eljárni egyedül bringázni, városban nézelődni, és egyedül vásárolni. Ezek apró dolgok, mégis hatalmas lépések. Mi változhatott? Hiszen ugyan olyan vagyok, a többiek sem lettek másabbak, és még a város sem lett biztonságosabb. Az a sok hülyeség mind csak a fejemben volt, ami azt suttogta, hogy ezekre képtelen vagyok. Könnyebben elegyedek beszélgetésbe másokkal, mint eddig valaha, és sokkal jobb a társaságomban lenni, mint valaha.
Rá kellett kényszerítenem magam olyan dolgokra, amik másnak alapvetőek voltak, nekem mégis hatalmas erőfeszítésbe tellett. És ha ez mind nem sikerül, akkor ugyan ott lennék, ahol két éve, az pedig borzalmas lenne. Ugyan úgy várnék valamire, ami soha de soha nem jön el. El kellett búcsúznom a több éves kapcsolatomtól, mert iszonyú rosszat tett nekem. Régen ezt elképzelni sem tudtam volna, ma viszont egyértelműen nincs helye az életemben.
A komfortzónámban senki nem ért meg
Régebben az volt a meglátásom, hogy engem senki nem ért meg. Nyilván nem, ha rendesen kifejezni sem tudom magam. Meg voltam elégedve azzal a sztorival, hogy nem tudom elmondani amit gondolok, ezért ért mindenki félre, az igazság viszont az, hogy annyira figyeltem a cicomázásra, és arra, hogy ne sértsek meg senkit, hogy össze-vissza beszéltem. Nyilván nem értette senki amit mondani akartam. Annyira könnyen ki lehetett használni a bizonytalanságom, hogy folyamatosan én kértem bocsánatot azért, amit nem is én tettem. Azért lehetett ez, mert felvettem az áldozat szerepét akkor is, amikor nem volt semmilyen konfliktus. Tökéletesen elégedett voltam ezzel az állapottal.
Viszont már nem érdekel ha valaki nem tud velem azonosulni. Nyilván egy teljesen más helyén élünk ennek az univerzumnak mentálisan és amúgy is, nem tudunk mind kézenfogva szökkengetni a réten vigyorogva. Könnyedebben közlöm azt, ami a fejemben van, és valamilyen furcsa oknál fogva még értékelik is ezt. Sőt, elég sokan megértenek. A minap olvastam ezt a kis kommentet az egyik bejegyzésem alatt, és tökéletesen ide illik. ,, Annyira eszméletlen motiváló téged olvasni... a posztjaid, a szerdai live-ok, mindegyik után kicsit feltöltődve érzem magam akármilyen mélyre is merültem előtte az önsajnálatban. Pár ilyen sor után tényleg azt érzem, hogy tudok tenni valamit az életemért, és nem tudom eléggé megköszönni neked ezt az érzést, mert más nagyon nem váltja ki ezt belőlem egy ideje. Szóval köszönöm, és csak így tovább. " A komfortzónámban nem tettem volna olyan dolgokat, amik ilyen kommenteket válthatnak ki másokból!
A komfortzónámban csak egy senki vagyok
A komfortzónámban egy önbizalomhiányos, szégyellős, állandóan boldogtalan valaki lennék. A lehetőségeket akkor sem venném észre, ha arcon csapna egy lapáttal, hiszen hogyan is vehetném észre, mikor sajnáltatom magam azért, amilyen vagyok? Ha még mindig ott tartanék, akkor elfogadnám ha a barátaim antiszocnak gondolnának és állandóan bírálnának a dolgaim miatt, meg sem kérdőjelezve az állításaikat.
A komfortzónámon kívül viszont bátor vagyok, vidám és tettrekész. Nem rettenek meg a kihívásoktól, hiszen minden értem történik, ha jó ez, ha rossz. Imádok ismerkedni, a legkülönbözőbb emberek a barátaim és a legizgalmasabb programokon veszünk részt. A természet már nem az ellenségem, sokkal inkább egy érdekes kaland színtere. Már nem szeretném visszakapni a régi élményeimet, hiszen annyi szuper dolog történik velem, amik nem lehetnének, ha még mindig az elmúlt éveimet siratnám.
A komfortzóna egy lehetőségektől és váratlan csodáktól mentes hely, ami kényelmes, puha és meleg, de valójában egy burok ami nem engedi, hogy többek legyünk. Ha van valami, amit megtanultam májusra az az, hogy állandóan változnunk kell, el kell engednünk a visszahúzó embereket, és mernünk kell elhinni, hogy bármik lehetünk. Nem kell másnak lennünk, mint amik vagyunk, csak engedjük sodortatni magunkat, és hagyjuk folyni az életet.
A komfortzónámban ti nem vagytok
És a komfortzónámban már én sem vagyok többet.
Szép napot♥
