Hihetetlen milyen borongós, esős, őszies napokat választok az írásra, de bevallom van egy feelingje, ami miatt még jobban tetszik. A minap belebotlottam Évi egyik videójába, ami arról szól, hogy hogyan szeretné picit feltuningolni a kedvét. Ezt eleve nagyon szerettem, mert az előző részben elmesélte milyen gondokkal küzd és milyen megoldásokat lát rá. Ő sokakkal ellentétben szeretne nyitni a jobb irány felé, és ezért ha apró lépéseket is, de megtesz minden tőle telhetőt. Nagyon sok ember tudja mi a gond, tudja mit lehetne tenni, de egyszerűen képtelen elindulni, mert túl kényelmes a jelenlegi panaszkodós, önsajnáltatós állapot. Mielőtt bárki jönne ismét a hat gyerekes, mélyszegénységben élő, egyedül gyermeket nevelő borsodi anyákkal, szeretném leállítani ezt az egészet. Ugyanis nem hiszem, hogy ennek ellenére mindegyikükre igaz az, hogy boldogtalanok. A pénz nem egyenlő a boldogsággal, de igenis kell ahhoz, hogy a legtöbb problémánkat megoldjuk vele, ez pedig elvezet a boldogsághoz. Sokszor ötszáz forinttal a zsebemben is tudok jókat nevetni, remélem ez nem gáz:D A magyar emberek sajátossága az, hogy ha valaki elmeséli milyen könnyen lehet pár apró trükkel boldogabb napokat szerezni magunknak, akkor rögtön hőbörgő tömeg esik a torkának, és példálózik a világ gondjaival. Így nem lehet élni. Nem SZABAD élni.
De hogy mégis miért jutottam el oda, hogy Évit használjam inspirációnak az az, amit a komment szekcióban láttam, ugyanis egy hozzászólás kifejtette mi lehet a videós problémája, mintha amúgy ő nem tudná magától, és nem mondta volna el már százszor. Majd egy olyan mondaton akadt meg a szemem, miszerint nem a lelkével kéne foglalkoznia, inkább fogyjon le. Akkor itt most álljunk meg egy két percre.
Remélem vagyis inkább bízom benne, hogy senki nem hiszi azt, hogy ha depressziós, szorong, pánikbeteg akkor bármi jót is el tud érni. Ezek olyan dolgok, amikkel foglalkozni kell és érdemes is, hiszen egy komplexus tönkreteheti az ember napját, és ezt tapasztalatból mondom. Mielőtt nem kezdtem el foglalkozni a lelkemmel (igen, a LELKEMMEL), rengetegszer tényleg rosszul éreztem magam ha ki kellett lépnem az utcára. Hiába mondtam azt a barátaimnak, hogy minden rendben, egyszerűen gyűlöltem emberek között lenni, és nem tudtam kezelni a tömeget ami mindenhol körülvett. Ezt nehéz megérteni azoknak, akik még soha nem éreztek ilyet, de valóságos börtön. Ez akkor szűnt meg, amikor rájöttem, sőt dolgoztam azon, hogy tudatosuljon bennem, hogy ezek az emberek nem velem foglalkoznak. Nem azt lesik mikor bukom el, hogyan nézek ki, mit csinálok, egyszerűen csak léteznek. És ha azt is figyelnék mit csinálok és véleményt formálnának, az nem az én problémám. Hogy mások mit gondolnak az nem az én ügyem. Ha valaki érez valamit irántam legyen az gyűlölet, irígység vagy féltékenység, az sem az én ügyem és nem vitatkozhatok vele, hiszen érzéseink vannak és lesznek is, akárki akármit mond. Hol érdekel engem, hogy valakinek elfogadható vagyok-e vagy sem? Ez nem beképzeltség, ez csak pusztán annak megértése, hogy nem mindenki egyforma, és nem mindenki gondolhat szépnek, értékesnek, okosnak, jófejnek. Amint az ember rájön arra, hogy a világ nem merő szenvedés, azonnal picit felenged és lazábban látja a dolgokat. Nekem hónapokba telt, hogy már szeressek kimozdulni és szeressek élni. Eddig is szerettem de jó volt nekem itthon. Ma már érdekel a világ és érdekel minden, ami túlmutat a szobámon. Ha még mindig full tele lennék komplexusokkal, még mellé depressziós is lennék és így kéne kimozdulnom, abból egyenesen tragédia lenne. És tényleg kérdés még az, hogy minden a lélekkel kezdődik-e?
Az ember fogyhat 20 kilót, és csak utána dolgozhat a lélekkel, de sokkal hamarabb elérjük az eredményt, ha már a tervünk elött felkészítjük magunkat a változásra. Hogy majd elég sokszor korán kell kelni edzeni és sokszor nem lehet csokit enni, és sokszor kell majd új ruhát venni ami sok pénz lesz. De ha van egy célunk és minden apró porcikánk akarja, és tényleg igazi lelkibékét érzünk, akkor az 100%, hogy már most elmondhatóan a miénk lesz. Ellenben ha maradunk gátlásosak, rossz kedvűek, kritikusak, irígyek és mellé még kétszínűek is, akkor hiába nézünk ki jól, előbb-utóbb felbukkannak olyan komoly gondok, amelyeket nem lehet egy jó külsővel kompenzálni. Azért jövök ezzel, mert a komment többi része is erről szólt.
Valóban abban a társadalomban élek, ahol nem a lélekkel kell foglalkozni? Komolyan ez kérdés még, hogy van-e értelme az önfejlesztő könyveknek és a sok videónak, tréningnek, pozitív szemléletnek, meditációnak, jógának, az egész boldogságnak? Ha ez így van, akkor ez a világ megérett a pusztulásra. Pont ezért van ennyi boldogtalan gyerek, mert nem tudják kibeszélni magukból a sok bántást amit a társaiktól kapnak, nem tudnak mit kezdeni ezekkel a nap, mint nap jelen levő gondokkal, és nem nyomunk a kezükbe egy könyvet ami megmondja, hogy szard le Pistikét, ő is ugyan úgy szenved a komplexusaival. És ezekből a gyerekekből felnőttek lesznek, akiknek később kell megtanulniuk hogyan működik mindez. Engem általánosban ha nem is az osztályban, de a suliban végig csesztettek és még ma is tisztán fel tudom idézni az összes rám mondott csúfolódást, és hagy ne mondjam milyen érzés. De gyerekek voltunk és nem mértük fel a következményeket, most pedig pont abban különbözünk a fiatalabb önmagunktól, hogy tudunk elengedni és megbocsájtani, vagy ha szükséges akkor igenis bocsánatot kérni. Nem kell mindig erősnek és büszkének lennünk ahhoz, hogy mások szeressenek. Mert nyugi, nem fog szeretni mindenki, ezt jobb, ha most elfogadod. Vagy megszokod, hogy csak azok vesznek körül akik komolyan kedvelnek téged, vagy akkor harcolj tovább, de sokra nem mész vele.
Arról nem is beszélve, hogy csak akkor változhat az életünk, ha először magunkban kezdünk rendet tenni. Ne várja senki, hogy a többi ember változtat a kedvünkért, csak mert nekünk annyira szúrja a szemünket a másik. Amellett, hogy magunkat fejlesztjük, mérlegelni kell a kapcsolatainkat, a munkáinkat, a többi tevékenységünket és szépen lefektetni új alapokat, hogy aztán nagyobb erőbedobással építkezzünk rá. De mindennek alapja csak az, hogy mi hogyan érezzük magunkat. Ezzel pedig munka van. Kő kemény munka, és ha bármiért, hát ezért érdemes szenvedni. Utána jöhet az ép test (ha már ép lélek), majd a környezetünk, és ha minden harmóniában van, akkor bevonzzuk azokat az embereket, akik passzolnak a mi világunkhoz. Nem győzöm ismételni azt az egyetemes szabályt, miszerint nem azt kapjuk amit akarunk, hanem amilyenek vagyunk. Mit fogsz kapni, ha olyan maradsz, amilyen most vagy? Milyen barátokat fogsz kapni, ha olyan barát vagy, amilyen most? Milyen kapcsolatot kapsz, ha olyan a hozzáállásod magadhoz, amilyen most? Milyen világban fogsz élni, ha olyan maradsz, amilyen vagy? Érdekes kérdések, gondolkozzunk rajta.
Végezetül még egy gondolat. Életem legjobb döntése volt nem hallgatni a realista ismerőseim tanácsaira, és hátatfordítani a negatív szemléletüknek. Ha ezt nem tettem volna meg, akkor nem lennék olyan kiegyensúlyozott és nyitott a világra, mint most. Ha még mindig olyan lennék, mint egy évvel ezelőtt, akkor nagyon szar napjaim lennének és utálnám az életem. Most pedig én vagyok a legmázlistább a világon, mert bármit kérek, az megadatik.
Ne hallgassatok ezekre a hülye tanácsokra és tanuljatok minden nap valami újat, fejlesszétek magatokat és csak szarjátok le a fanyalgókat mert mind nagyon szuper emberek vagytok!
Szép estét♥
U.i.: Gergő nagyon szépen összeszedete az ő útját a változás felé. Nagyon sokat dolgozik érte, de minden tette magárt beszél. Ez pedig Erna storyja, aki szintén hatalmas utat jár be♥
