Mikor sokkal fiatalabb voltam, akkor valahogy úgy képzeltem el a húszas éveimet, hogy akkor már nagyon idős leszek, dolgozom minden nap, és a férjemmel nevelem a két gyerekemet. Nyilván akkor még nem volt fogalmam a számokról, nagyjából a tizenhat éves énem is már felnőttnek számított kilenc évesen, és bele sem mertem gondolni, hogy milyen lehet eleve tizenháromnak lenni. A tizenhármat mindig nagyon vártam, nem is tudom miért, de talán azért, mert az általánosban ők voltak a legmenőbbek. Akkor már pasizgattak meg a sulidiszkóban kérhettek számot, most pedig visszatekintve annyira nevetek, mert a tizenhárom még annyira kisgyerek. És akkor milyen a bűvös tizengyolc? Legálisan ihat az ember, nagyjból már senki nem parancsolhatna neki, ám igazából most huszonhárom évesen is írok anyukámnak ha kilenc helyett tízkor jövök haza. Nem azért mert dedós lennék, hanem alapnak érzem, hogy tudja mi van velem. A kisgyerekként hitt huszonhárom és a most megélt között az a különbség, hogy a mostani még mindig gyerek, annyira, hogy még mindig várja haza az anyukáját és megnézi mi van a kosarában. Na ennyire igaz az elvárásom:DDD
Milyenek a húszas éveim?
Eddig három telt le belőle, lassan a negyediknek is vége. Olyan, mintha már egy másik életemben lettem volna tizenakárhány, és husszonakárhány meg már egy jóideje. Talán azért mert most történnek a legfontosabb dolgok. Egészen addig csak szenvedtem a hullámok miatt, míg életmódot nem váltottam, és elkezdtem picit más szemmel nézni a világra. Ha eszembe jut a két évvel ezelőtti nyüglődésem, akkor már nem is ismerek magamra, bár ha ismét ugyan azokba a szitukba keverednék, akkor már ennyi energiát sem pazarolnék rá, csak otthagynám a konfliktusokat és ennyi. Ez a legjobb gondolatom erről, hogy szerencsére az első négyben megtanultam lazítani, és így már a többi hat nem lesz vészes. Az eddigi feladatom az volt, hogy megtanuljam kezelni a dolgokat, mérlegeljem mi és kik a fontosak, és egy tiszta alappal nekiindulni a következő megpróbáltatásoknak, vagy inkább nevezzük feladatoknak. Kicsit büszke vagyok amúgy, hogy a drama queen Fannyt kezdem levetkőzni, mert ő még mindig azon a szinten volt, ahol barátok, fiúk, suli, tanárok és társadalmi problémák miatt kattogott feleslegesen.
Mik a legfontosabb feladataim a húszas éveim hátralévő részében?
Készen lenni
Az első és legfontosabb, hogy kész legyek. Ez persze lehetetlen mert az ember élethosszig tanul, de azt biztosan tudom, hogy a future husbandemnek olyannak kell kapnia, aki már megbékélt magával, élvezi az életét és boldog az apróbb dolgok miatt. Nyilván magam miatt kell ezt elérnem, de magamból kiindulva én sem mindig örülök ha másoknak kell milliószor elmondanom mennyire értékesek és szuper emberek (nem is hiszik el sose), éppen ezért én már meg akarom nyerni ezt a mérkőzést. Én már nem akarom, hogy velem szenvedjen valaki csak amiatt, mert nem bírok magammal mit kezdeni. Szerintem ha én jóban vagyok magammal és szeretek minden apró változást és lehetőséget, illetve megoldásokban és nem problémákban gondolkodom, akkor pontosan ilyen embereket kapok majd magam mellé. Aaron Doughty mondja minden videójában, hogy nem azt kapjuk, amit akarunk, hanem azt, amilyenek vagyunk a jelenben. Talán emiatt nem kapjuk azt, amire vágyunk, mi magunk nem vagyunk olyanok akik erre fel lennének készülve még, vagy ,,érdemesek lennének" rá.
Visszakanyarodva a témára, bármi is történik velem a jövőben, már nem hibáztatok másokat, mert tudom, hogy akkor éppen ez a legtöbb, amit az ember tehetett, és nem várhatom el, hogy azonos szinten legyenek mások velem, amikor régen én sem voltam a jelenlegi szintemen. És a szintet ne negatívként értsétek, hiszen nem lenézek másokat, hanem inkább úgy fogalmazok, hogy más benyomások érnek, más dolgokkal küzdöm meg, és máshogy jövök ki a helyzetekből. Ezért nyilván más ember is vagyok. A célom pedig az, hogy a legjobb énemet kapja a jövőben alapuló családom:)
Megtanulni jobban küzdeni
Ha hazudni akarnék, akkor már most azt mondanám, hogy minden nap harcolok az álmaimért, de valójában ez nem így van. Szörnyen lusta ember vagyok egyébként, és még mindig azt gondolom, hogy több időbe kerül elérnem dolgokat, és ez azért van, mert takarék lángon csinálok mindent. Nem vagyok nagy maximalista a munka elején, viszont ha belelendülök akkor az sem érdekel, ha hajnali három van már. Ezt kéne picit jobban erőltetnem, mármint sokkal jobban rá kéne hangolódnom a munkára és élvezni a perceit. Sokszor kényszer feladatnak élem meg, mert pénz kell, nyilván ebből él mindenki, és elfelejtem mennyire jó, hogy nem egy gyárban kell robotolnom, amihez szemmel láthatólag nincs affinitásom.
Több hála
Mióta gyakorlom a hálát minden meditációnál, azóta picit lazábban veszem a dolgokat. Az ember hajlamos hiányolni azokat a történéseket, amelyekre számít, de észre sem veszi mennyi minden más behatás ér amúgy. Már csak az, hogy élve keltünk fel. Durván hangzik, de full igaz, hogy a testünk reggel is felkelt, még mindig lélegzik, még mindig dobog a szíve. Nem csodálatos ez? Kit érdekel ha a srác, aki tetszik nem ír vissza, ha közben halottak vagyunk már pár órája? A legfontosabb a testünk épsége, minden más utána jön. De hogy ismét visszakanyarodjak, igazán akkor érezzük át a sikert, ha hálásak vagyunk az apró dolgokért. Hogy van áram, tudunk görnyedni az asztal fölött még éjfélkor is, és van internet, hogy dolgozzunk napestig a gépen. Szóval hála, mert ha nem hála, akkor sosem kapjuk meg a vágyainkat. Ha megkapjuk akkor pedig azt sem értékeljük, mert nincs hála.
Mások vs én
Tizennégy voltam, és emlékszem halálra rémültem mikor veszekedtem a legjobb barátnőmmel. Azt hittem összedől a világ és nincs tovább. Megsúgom Fanny, ez még húszonhárom évesen is megtörténik. Viszont szerintem nem kell komolyan venni a kapcsolatokat, olyan tekintetben biztos nem, hogy ettől tegyük függővé saját magunk boldogságát. Nagyon szuper barátaim vannak, egyre több új ismeretséget szerzek és nagyon jól kijövök másokkal. De tudom milyen az, ha a régi kapcsolatokat erőlteti az ember az emlékek miatt, és már több a keserűség és a kibeszélés. Nem kell mindenkivel jóban lenni. Nem kell mindenkit szeretni és nem kell csak azért együtt lenni valakivel, mert lehúztunk mellette éveket. Nem kell. Amilyenek vagyunk a jelenben, olyan embereket szerzünk magunk mellé, és ha jól csináljuk a dolgokat, akkor egyre szuperebb személyek tartanak velünk. A mások vs én kérdést egy mondattal zárnám, ha nem bírom az embereket magam körül, akkor lehet inkább magamba kéne néznem, és csak aztán másokat szídnom, de csak egy tipp. Ezt a lazaságot már egész jól gyakorlom, de a jövőben biztos vagyok benne, hogy nagyobb és nagyobb fájdalmak érhetnek ha el kell veszítenem hozzám nagyon közelálló embereket, éppen ezért fontos foglalkoznom a témával.
Megélni a pillanatokat
Volt már veletek olyan, hogy minden rosszra fordult és azt mondtátok, bárcsak jobban megéltétek volna a pillanatot akkor? Nálam ezerszer volt ilyen. Éppen ezért ha valamikor jól érzem magam de totál őrültségnek hangzik, akkor is átélem minden percét, mert ki tudja mikor érzem magam ismét olyan csodálatosan, mint éppen akkor.
Mások véleménye
Ehhez kapcsolódik az utolsó gondolatsor. Számtalanszor fülöncsípem magam, amikor valami szürreális vagy őrült dolgot csinálok, hogy azt hajtogatom magamban, ez nagyon nem jó, ez eszement dolog, ezt nem szabad. De ki szerint nem szabad? Ha én elfogadom magam, nem ítélkezem és a döntéseimmel is többé kevésbé jóban vagyok, valamint bízom ezekben, akkor miért is gondolhatnám én ezeket rossz dolgoknak? Aha, itt van elásva, nem én gondolom ezeket őrültségnek, hanem mások, és már annyira megszoktam ezt, hogy átvettem ezeket az előítéleteket. Tehát ha belegondolok, én nem is tartom hülyeségnek, sőt még tetszik is, akkor miért is lenne baj az, amit csinálok? Hiszen nem is baj! Sőt, NEKEM ez jó, jól érzem magam, akkor? És nagyjából ez a beszélgetés folyik le bennem sokszor, és egyre hamarabb jövök rá, hogy mások elvárásai vagy előítéletei nem az enyémek. Ezek nem én vagyok, ezek azok, akik nem tudják és nem élhetik át, amit én átélek. Ha mégis a kudarctól félnék, mert sokszor ez is benne van, félek, hogy ismét átvernek, vagy hülyének néznek, akkor mi van? A héten tanultam Hosszú Katinka egyik interjújából, hogy ő nem kudarcnak ítéli a rosszabb helyezéseket, sokkal inkább tanulságnak, amit később kamatoztathat. Tehát nincs kudarc, csak tanulás vagy nyerés. És szerintem mindent elmondtam ezzel:D (Plusz gondolat, ha az ember hülyeséget csinál, akkor utána ne panaszkodjon, hanem vállalja a következményeket)
Persze nem kell velem egyetérteni, sőt már túlhaladtam azon, hogy másoknak osztogassak tanácsokat, nagyjából a ,, Put your shit together yourself" mondattal nyugtázom a napot, de egyébként bárki segítséget kér tőlem, szívesen megteszem. Viszont eljutottam arra a szintre, ahol már nem asszisztálok mások önleépítésében, nem foglalkoztat más drámája és nem hagyom, hogy mások befolyásolják a döntéseimet. Mindenki a saját háza előtt sepregessen és öntözze a virágokat, amelyeket elültetett. Mindenki csak azzal foglalkozzon, hogy ő maga ,, kész legyen" egyszer, főleg ha normális emberekre vágyik az életében, mert ez nem úgy működik, hogy magunkkal nem csinálunk semmit, és elvárjuk, hogy mások meg kiny.... bocsánat, foglalkozzanak velünk. Ez nem így megy:D Na erről szólnak a húszas éveim, erről a hatalmas önismereti kalandról:D
A harmincasra majd visszatérünk akkor, de remélhetőleg akkor már olyan szuper alap leszek, hogy már építhetek rá egy teljesen másfajta életet gyerekekkel, férjjel, kutyákkal, meg több kutyával:)
Csak ügyesen húszasok!:D
