Tegnap este írtam egy bejegyzést egy nagyon fontos témáról, de úgy éreztem jobb, ha csak simán kitörlöm az egészet. Néha nagyon jó érzés, ha az ember kiírhatja magából a rossz gondolatait, de annyira személyes és intim volt az egész, hogy talán mégsem oszthattam meg mindenkivel azt, ami két emberre tartozik. Ez a bejegyzés a szakításról szólt, és még most is azt gondolom, hogy fontos erről beszélni, mert a társadalmunkban elég elterjedt az a szemlélet, hogy a gondokat meg kell tartanunk magunknak, erősnek és elpusztíthatatlannak kell lennünk, és egyszerűen érzelemmentesen kell továbbmennünk, így talán kisebb a csalódás. Nem hiszek ebben, és nem fogok sosem, hiszen az ember egy társas lény akármennyire is fáj ez, és szüksége van arra, hogy megossza a gondolatait, illetve valamilyen megértést kapjon. Az ember arra teremtetett, hogy érezzen, éljen, adja át magát a flownak, és nem arra, hogy kőszikla legyen, és ne engedje lebontani a falait.
Na mit tehetünk, ha már megtörtént a szörnyű elválás?
Először sírunk napokat. Sőt, van, hogy heteket, és nem értjük miért vagy hogyan történhetett ez? Felfoghatatlan, hogy az az ember, akit egykoron szerettünk egyik napról a másikra magunkra hagy, és többet nem is hallunk felőle. Akármennyire hihetetlen, még magam számára is, de elmúlik az érzés. Szerencsére nem vagyok egyedül, több ember is vigyázban áll és itt van, ha szükségem van rájuk. Sőt, igazából ennél többet is tesznek, amiért nem tudnék eléggé hálás lenni.
Miután felfogtuk, hogy ebből már több biztosan nem lesz, a legjobb, ha elkezdünk dobozolni. Minden olyan nagy vagy kicsi emléket el kell tenni egy olyan dobozba, amit nem feltétlen kellene kidobnunk, viszont ne legyen szem előtt. A szobánk egy olyan hely, ahol élünk, és nincs helye annak a sok egykor szép emléknek, aminek már nincs aktualitása. Szörnyű érzés volt ezeket bedobozolni, de tudom azt, hogy ez valaminek az eleje, amit már nagyon régóta vártam.
A saját magam fejlesztésének.
Nem javaslom a sírós filmeket, hiszen ezek csak feltépik a sebeket, és biztos vagyok benne, hogy már így is van elég bajunk:D Sokkal inkább megosztok egy nagyon fontos dolgot, de biztosan sokan ismertek már és tudjátok. Az agykontrollal anno a volt barátom miatt ismerkedtem meg, hiszen mikor elhatároztam, hogy változtatok az életem, ugyan ekkora szarban voltunk. Szerintem nem titok, hogy egy távkapcsolat elképesztően nehéz, és éppen ezért stresszes, szorongó és bizonytalan voltam. Egy napon azonban elhatároztam, hogy megismerkedem a Silva módszerekkel, amelyek az életemet változtatták meg.
Hogyan segít az agykontroll?
Mikor a barátaim aludtak, akkor én forgolódtam, de tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Folyamatosan hallgattam Domján Laci hanganyagát, amely segített ellazulni, segített oldani a stresszt, és amely ráébresztett, hogy nem vagyok egyedül már csak azért sem, mert velem van a legjobb barátom, saját magam. Sokan talán itt rontjuk el, hiszen a párunk válik a legnagyobb bizalmasunkká, és ha elmegy, akkor magányosnak érezzük magunkat. Bizton állíthatom, hogy mióta elkezdtem alkalmazni az agykontroll technikákat, azóta sokkal jobban érzem magam magammal, mert tudom mik a hibáim, tudom mik az előnyeim, mik a céljaim, mi szeretnék lenni.
Éjszakákat hallgattam a hanganyagokat, megerősítéseket mantráztam, főleg azt, hogy ennél csak jobb jöhet, mert hiszek benne, hogy ha fejlődöm, akkor sokkal magasabb rezgésszinttel rendelkező embereket, dolgokat, eseményeket vonzhatok be. Tudom milyen szeretnék lenni nyár végére, hiszen ennyi időt adtam magamnak regenerálódni, és biztos vagyok benne, hogy utána sokkal nagyobb harmóniát érzek majd.
Többen is segítenek, csak engedned kell
A másik segítség számomra az volt, hogy elkezdtem videókat nézni, ahol olyan emberek mesélnek a saját tapasztalataikról, akiket eddig is követtem és szerettem. Köztük ott van Dani Mansutti, aki nagyon hasonlít rám, és a saját története is annyira közeli volt, hogy tulajdonképpen megnyugvást éreztem, hiszen nem csak én éltem meg ezt az egészet így. Kicsit olyan volt, mintha ők is a barátaim lennének, és megértően segítenének nekem.
Ami pedig a legfontosabb, az te, te, és te. Nem az a te, akinek hisznek mások, vagy akit a volt barátod hitt, hanem az a te, aki akkor vagy, amikor szenvedsz. Mert akkor válik el, hogy örökre negatív berögződéseket generálsz magadnak, vagy bízol saját erődben és hiszel benne, hogy ennél csak jobb jöhet, hiszen minden nappal, minden szempontból egyre jobban, jobban, és jobban leszel.
Ezt ha valaki az első napon mondja nekem, akkor két taknyos zsepi között meg is verem, sőt fel is gyújtom, de mivel rátaláltam a belső békémre már jóval ezelőtt, csak fel kellett elevenítenem a tapasztalataimat. És milyen furcsa az élet, hogy mindig akkor találom meg az utamat, amikor ilyen szörnyű események következnek be, éppen ezért hálás vagyok az életnek azért, hogy ez megtörtént, ugyanis egy olyan életfelfogást kaptam, amit egyszerűen mindenkinek ismernie kellene. Megtaláltam a békéhez vezető utat, ami akkor is segít, ha egyedül vagyok, az pedig még szebb lesz, mikor azt vezetem bele, aki miatt kiderül miért nem sikerült eddig másokkal. Nyitott vagyok az új lehetőségekre, és itt ne azt értsétek, hogy bulizni fogok, idegenekkel ismerkedni, hanem azt, hogy ugyan így megy minden tovább, de sokkal több időt töltök saját magammal, sokkal több időt a közösségi média nélkül.
Még pár napig, vagy pár hétig biztosan borzalmas lesz néha, de van valamim, amit semmilyen esemény nem vehet el tőlem, semmilyen veszteség nem változtathat meg bennem, az pedig a belső békére való elkötelezett törekvés. Kérlek, ha olyan helyzetben vagy, hogy kilátástalan az életed jelenleg, sőt igazából szörnyen érzed magad, és nem találod a megoldást, akkor nézd meg a mellékelt videót, és biztos vagyok benne, hogy megértesz belőle mindent.
Szép napot neked!♥
