Az álláskeresés szörnyen nehéz egy olyan ember számára, aki legszívesebben csak egy dologgal foglalkozna egész életében, de sajnos olyan akadályai vannak, amiket nehezebb megugrania. Nem egyszer hallottam már, hogy nincs munka, vagy van munka, de az ember nem akar dolgozni, és gimnazistaként el sem tudtam képzelni mennyire komplikált az élet ezen szakasza. Elmesélem nektek a hetem mizériáját mint munkakereső, és szerencsére kialva magam már viccesnek látom, de akkor szörnyen éreztem magam.
Miért kerestem munkát?
Ugye meséltem, hogy dolgozom egy helyen, de rá kellett jönnöm, hogy hiába imádom a kollégáimat és magát a munkát, csak akkor élvezem, ha nem vagyok cseszegetve. A többiek nem vallották be, de ők is így érezték, ezért szerettek éjszaka, hétvégén dolgozni, mert nem volt ott a felettes. Közben persze kerestem állást mindenhol, hotel, virágos, iroda, egyik sem bizonyult kellemesnek. Az egyetlen bajom az, hogy beszari vagyok, mert ha nem lennék, akkor állítom, hogy már rég lenne egy webshopom, de sajnos mások által belém lett verve, hogy kevés vagyok hozzá, nem tudom megcsinálni, rendes állást kéne találnom. Talán igazuk is van, sőt, de az a helyzet, hogy nem tudod megmondani egy zebrának, hogy legyen zsiráf, ha ő éppen zebra akar lenni. Értitek? Nem lehetek irodában adminisztrátor, ha az én agyam non-stop szárnyal mindenfele, és azon gondolkodik mit alkosson holnap. Legyen ez blog bejegyzés, rajz, bármi. Minden esetre munkát kerestem, mert elhittem, hogy napi nyolc óra után nekem lesz energiám rajzolni, vagy legalábbis hétvégén, de a szomorú valóság az, hogy nap végére még beszélgetni sem volt erőm. Ennek nem láttam értelmét és inkább részmunkaidős állásokat kerestem, de gondolhatjátok miket találtam.
Milyen állásinterjús tapasztalataim lettek?
Az első az, amit azon a helyen tapasztaltam, ahol nemrég felmondtam. Kedves főnök, szimpatikus beszélgetés, nyájas viselkedés. Na ez a cukormáz, éppen olyan, mint ahol még ezelőtt voltam, de amit kaptam az pontosan az ellentéte, stresszes munka, állandó hibák, kiabálások, fölényeskedés és gyomorgörcs minden nap végén. Isten bizony valaki azt mondja nekem, hogy minden főnök ilyen, én pofán verem, mert azt a lelkimegpróbáltatást nemhogy nem szabad elviselni, hanem MENEKÜLNI kell tőle. Legjobb példa anyukám, aki vezető egy varrodában, és mégis tud normálisan viselkedni, kedves és nem üvöltözik a másikkal, kiadja a munkát és rádbízza hogyan csinálod meg, x időre legyen meg. Mert van ilyen máshol is, szóval nem kell belekényelmesedni a szarba.
Azt gondoltam ennél nincs lejjebb, de már a kilépésem másnapján bementem egy virágosba, ahol a megaláztatás még egy egyhe szócska rá, és igazából szörnyen megviselt az a nap. Nem drámázásból írom ezt, komolyan megalázó volt az egész, és nem azért, mert egész nap mosogattam, vagy mert pakolnom kellett, hanem az a stílus, ahogyan beszéltek velem. Vagy van egy olyan arcom, ami nem szimpatikus sok embernek, vagy csak mert fiatal vagyok és azokkal bármit meg lehet tenni, nem tudom, de ismét sikerült megtapasztalnom az emberek csodásabbik oldalát.
Ezen felbuzdúlva még több állásra jelentkeztem, elmentem egy utazási irodához, ahol bár szuperül fejleszthetném az angolom, de láttam, hogy nálam sokkal talpraesettebb embert keresnek, nem vagyok odavaló. Találkoztam egy sráccal, ez is irodai munka lett volna, aki közölte, hogy nem vagyunk egy hullámhosszon, nincs meg a szikra, márpedig a közös munka olyan mint egy kapcsolat, érteni kell a másik minden gondolatát. Érdekes, ez nekem PONT egy társkeresésnek tűnik, de nem kell egyet értenünk.
Voltam egy nagyon szép panzióban, egy végtelenül rendes bácsival beszélgetni. Tudjátok milyen érzés az, amikor VÉGRE kedves emberrel beszélgettek? Amikor VÉGRE valaki normálisan szól hozzád? Amikor VÉGRE nem a nyomást érzed, hanem hogy jól érzed magad? Csak egy a bökkenő, nagyon messze van, nagyon korán indul a nap, és nem recepciós állásról van szó, hanem inkább szobalányt keresnek. Ezzel nekem semmi problémám, még el is gondolkodtam rajta, mert gyönyörű a hely komolyan, de ugyan ott tartanék, nap végére energiám sem lenne ébren maradni.
Konklúzió
Lehet úgy tűnik, hogy nekem semmi sem jó. Akár igaz ez, akár nem, a tényen nem változtat, hogy nem vagyok alkalmas egy csomó pozícióra és ezt az arcomba kaptam rendesen. Tehát magán a rajzoláson kívül máshoz nem értek, mert hazudhattam azt, hogy tudok Excellben dolgozni, hogy kommunikatív és talpraesett vagyok, hogy jó ügyintéző vagyok, vagy hazudhatnám, hogy értek az Illustratorhoz és az Indesignhoz, de ez nem igaz. Minden helyen középiskolai végzettséget kértek, holott én büszke vagyok a divat és stílustervezői papíromra, hiszen valós tudás van mögötte, magabiztosan varrok és szabok, magabiztosan válogatom össze az anyagokat, és legfőképpen rengeteget erőltettem a rajzolásnál azokat a részeket, amikben gyenge voltam. És mégis, ezen a területen mindenki a saját útját járja, és nincs szüksége egy társra, vagy valakire, akit alkalmazhatna.
Nem fogom magam rosszul érezni amiatt, mert kiborultam ezek miatt. Van, aki megértette ezt, és van aki nem, de mindenképpen arra jó volt, hogy megtapasztaljam az élet ezen részét is, és most azt érzem, hogy még jobban akarom azt, hogy a saját utamon járjak. Nem szeretnék más lenni, nem szeretnék senkire hallgatni, csak szimplán szabadon szeretnék élni és azt csinálni, amit szeretek. Mert ha szeretem, akkor akár hajnaltól éjfélig nyomom, heti hét napon, és nem panaszkodnék semmire.
Álláshirdetések
Most, hogy megtudtam hogyan lenne érdemes a továbbikban, mosolyogva tekintek vissza azokra a csodás hirdetésekre. Ahol fel van sorolva tíz dolog, amilyennek lennem KELLENE, és a munkáról mondjuk van három mondat, állásinterjún pedig lerí a főnökről, hogy ugyan olyan fölényeskedő és kioktató, mint eddigi tapasztalataim szerint mások. Érdekes, hogy fejlődési idő nincs, azonnal talpraesettnek, készségesnek, ügyesnek, türelmesnek, kommunikatívnak kell lenned, ami elvileg helyzetek után születne meg benned. A versenyképes fizetés sem tudom mit takar, de minimálbérnél nem sokkal többet. Bérigény megjelölését sem tartom korrektnek, mert egy munkát, amit két ember végez, ugyan azokkal a feladatokkal, ne azért kapjon a másik többet, mert annyiért vállalja. A legfontosabb pedig az, hogy a dinamikus csapat hiába dinamikus, ha közben rabszolgaság van.
Így leírva amúgy sokkal jobban nevetek az egészen, de azért köszönöm az univerzumnak, hogy ezt megtapasztalhattam, és mások nem hisznek benne, de én TUDOM, hogy azért nem jöttek ezek össze, mert még nem volt itt az időm, esetleg nem ez az én utam. Ha hisztek benne, ha nem, ez így megy, járjatok ti is utána!:)
