Láthtattátok, hogy pár hétig kivontam magam a forgalomból, ennek az egyik oka pedig az, hogy téma hiányában nem is tudtam bejegyzéseket írni. Tulajdonképpen nem tudom melyik kategóriába sorolnám a saját blogomat, de közelebb áll az életmód/személyiség fejlesztéshez, ez pedig nem könnyű, hiszen nem tudok aktuális dolgokat feldolgozni, mint mondjuk azok, akik könyvekről, filmekről írnak. A másik pedig, hogy elkezdtem egy új helyen dolgozni, aminek nincs köze egyetlen művészeti ághoz sem, és valamiért úgy érzem, hogy pont ez a jó benne. Itthon állandóan rajzolok, sokszor még akkor is, mikor nem szeretnék, és emellé egy olyan hely, ahol ugyan ezt kell csinálnom, vagy éppen a saját ötleteimet kell másnak adnom, nem egy jó opció.
A mostani bejegyzésemet is ez az új munka ihlette, hiszen az indulás elképesztően nehéz volt. Gondoljatok bele, hogy majdnem egy évig a sulin kívül - ami ugye esti suli volt, tehát nem minden nap kellett mennem- nem voltam egy olyan környezetben minden nap, ahol több emberrel kell nyolc órát eltöltenem. Úgyhogy ez a része is furcsa volt, de még mindig nem a legfurcsább, hiszen roppant kedves és segítőkész társaim vannak. Sokkal rosszabb volt szembesülni azzal a ténnyel, hogy bizony az én egóm is bizonyos esetekben dominálni akar, így sokáig kellett azzal a gondolattal küzdenem, hogy talán én ennél a munkánál több vagyok. Közben egy irodában dolgozom, még nem is az, hogy egy elhanyagolt környezetben kell szenet lapátolnom, úgyhogy szépen lassan le kellett építenem ezt a dolgot.
1.) Minden a hozzáállásodon múlik
Az első héten szörnyen utáltam az egészet, sőt, fizikailag fájt újra bemennem. És hogy mi változott? A hozzáállásom. Egy napon kipróbáltam milyen az, ha reggel öt percben elmondom magamnak, hogy szeretem a munkahelyem, szívesen járok be, csak kedves emberekkel találkozom. A buszon Louise L. Hay könyvét olvastam, és megerősítéseket mantráztam. Tudjátok mi történt? Egyik napról a másikra elkezdtem szeretni bemenni. Most úgy vagyok vele, hogy várom mit tartogat az újabb nap. Már nem utálom a hétfő gondolatát, és már nem érzem rosszul magam minden este. Ehhez szükségem volt egy hét masszív gyakorlásra, illetve arra, hogy élvezzem az adott pillanatot.
2.) Élvezd az adott pillanatot
Persze bennem is ott volt, hogy ebben a nyolc órában megannyi mást csinálhatnék, mondjuk újabb rajzokat, újabb sorozatokat kezdhetnék el, de az igazság az, hogy ebből nem lehet megélni. Viszont ha meglátod a pillanat szépségét, ha érzed azt, hogy egy csomó jó dolog vesz körül, akkor hamar eltelik az a pár óra, és mehetsz megváltani a világot. Meg találni mindenben a szépet, mert ha valaki nem így tesz, akkor tulajdonképpen csak rabszolgává teszi magát, és nem élvez az életéből semmit.
3.) Ismerkedj többet
Persze, jóban maradhatsz azzal az egy személlyel, akivel az elején megismerkedtél, de mi lenne, ha több emberhez közelednél? Főleg egy olyan munkahelyen, ahol adott esetben sok kollégáddal kell együtt dolgoznod, jó, ha az ember érdeklődő a másik iránt. Lassan látom én is, hogy kikkel jobb együtt lenni, és kikkel kevésbé, de sikerült mindenkit megismernem és kiismernem minden kis kattanását.
4.) Tudd, hogy nem ez a vége
Nekem az rengeteget segít, hogy tudom, hogy nem innen megyek nyugdíjba. Ezt most nem azért mondom, mert rossz hely lenne, hanem mert nekem van egy álommunkám, és pont azért dolgozom minden nap, hogy egy megfelelő időben könnyen tudjak váltani. Ha minden nap úgy mennék be, hogy nincs más opció, akkor lehet rosszul érintene, de így előttem lebeg egy még kedvezőbb foglalkozás képe, és egyre többet sikerül tennem érte. Bárhol is vagy, vagy bármit is csinálsz, ha mersz hinni benne, hogy az ideális munka a tiéd lesz, sőt már a tiéd, akkor azt veszed észre, hogy tényleg már így is van.
5.) A félelmeid nem léteznek
Mindenkiben vannak olyan félelmek, amik a jövővel kapcsolatban léteznek. Nekem is vannak, sőt sajnos egyre több, de minden nap arra ébredek, hogy ezek nem valósak. Az elején tartottam attól, hogy nem tudom összeegyeztetni az én életvitelemet a barátoméval, aztán úgy alakult, hogy kompromisszumokkal ez egyre könnyebben megy, és hálás vagyok azért, hogy picit idomul ehhez. Szerintem minden félelem abból adódik, hogy nem szeretjük a változást, jó ez a kényelem amiben vagyunk, de nem kell, hogy kellemetlen legyen ez a változás. Csak bízni kell abban, hogy pontosan ott vagyunk, és azokkal, akikkel jelenleg lennünk kell.
Teljesen más olvasni ezekről a dolgokról, és megint más alkalmazni is, így ez az egy-két hét számomra megmutatta, hogy gyakorlatban is sikerül pozitív irányba lendítenem az egész felfogásom. Remélem szolgáltam pár jó tanáccsal nektek is, ígérem, belehúzok jobban a blogolásba, mert ezt is nagyon szeretem!:)
