Lassan azt érzem, hogy ez a blog inkább egy lelkizős oldal lesz, vagy legalább is egy olyan hely, ahol azok az emberek találnak oltalomra, akik esetleg az átlaghoz mérten másképpen gondolkodnak. Vagy azért, mert ez van megírva a sorsomban (számmisztikailag elvileg én egy szellemi vezetőnek születtem) vagy mert kezdem jobban kiismerni az embereket, picit misszióm, hogy az elfogadást és a törődést hirdessem. Érdekes az is, hogy míg régen totál butának hittem magam, mert voltak nálam jobb tanulók, okosabbak és népszerűbbek, el kellett jutnom oda, hogy belássam, az a sok szenvedés ezzel az egész ,, legyél okos, szép és népszerű" témával teljesen hasztalan volt. Úgy érzem kezd kialakulni a végleges személyiségem, amit a sok önfejlesztő könyvnek köszönhetek, ezáltal empatikusabb, türelmesebb és boldogabb lettem.
Az emberek néha mégis elszomorítanak, és nem azért, mert valami végtelenül rossz dolgot csinálnak, hanem mert mindenhol azt látom, hogy a saját igazuk előbbre való a szeretetnél. Nyilván idegen embereket nem egyszerű szeretni, és azért az mégis egy magasabb státuszba emel, ha van véleményed és nem vagy rest hangoztatni, de sokszor tudni kell abbahagyni.
Miért olyan fontos, hogy mindenbe belekössünk?
Én azt vettem észre, hogy az, aki annyira hangos, hogy képes mindenkin túlüvölteni, sokszor kevesebb önbizalma van, mint azoknak, akik csendben szemlélnek. Párszor sikerült olyanokkal elbeszélgetnem, akiket nagyon nagy mellényűeknek hittem, és a végén kiderült, hogy hatalmas gátlásaik vannak, amelyeket nem tudnak feloldani. Ezt én is csináltam, ha visszaemlékszem azokra az időkre, amikor mókamester akartam lenni, akkor az is azért volt, mert nem voltam elégedett a külsőmmel, mert hogy nem a szépségem miatt lettem volna népszerű, az is biztos. Mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy megtaláltam azt az értékelést, amit még a gimis osztályfőnököm állított össze a többiek elmondása alapján mindenkiről, és döbbenetesen igaz volt az, amit olvastam. Kreatív, vicces, megértő, mégis sértő, kotnyeleskedő és bántó volt a stílusom. Egyébként merem remélni, hogy már nem vagyok ilyen, bár a kreatívra örökre büszke leszek, mert ez sok problémám megoldója.
Lényeg az, hogy az emberek mutatnak magukból valamit, ami nem mindig felel meg annak, amik valójában belül. Aki foglalkozik számmisztikával, az érti miért van ez, de ha még nem is, akkor a pszhichológia biztosan ad rá magyarázatot. Na és miért kötünk bele mindenbe? Hát nem azért, mert igazunk van, hanem mert kompenzálunk. Azzal, hogy valakit elnyomunk, magunkat akarjuk magasabb rendűnek feltüntetni, és ez nem igazán az egyén pozitív tulajdonságait hangsúlyozza ki. Egyik ismerősömmel vitáztunk valamiről, és azt mondtam, hogy nekem megvan a véleményem, neki is, fogadjuk el és el van intézve. Mire ő folytatta, hogy ez nem a véleménye, ez az igazság.
Mi az igazság?
Nincs igazság, mert mindenki másképpen látja az adott dolgot. Nincs egy egyetemes törvény kőbe vésve, hogy mi az igaz igazság, csak az van, hogy gondolsz, amit gondolsz, és a többiek is pontosan így tesznek, ha ezt elfogadod, akkor jó, ha pedig nem, akkor az szintén a te problémád. Tehát sokszor igazságnak gondolunk olyan dolgokat, amelyek csak számunkra léteznek, valójában pedig nem. Mégis akkor miért olyan fontos, hogy hallassuk a hangunkat? Az egónk szeretné ezt. Haha, ismét az egónál tartunk, erről pedig írtam már. Nehéz ennyi emberrel együtt élni, mindenkinek más a világnézete, mindenki másban hisz, és mégis el kell fogadnunk ezeket. Tolerancia. Ami sokakból hiányzik.
Az egó és a társadalom
Oda jutottunk 2017-re, hogy az embereknek küzdenie kell azért, hogy a fogyasztói társadalom őket válassza. Van, aki elnyomással intézi ezt el, van, aki rohadt sokat dolgozik, és így próbál több lenni, és van, aki jól tudja eladni magát. Megannyi helyen jártam, ami mézesmázos, álomszerű és végtelenül menő volt, de aki ott dolgozik az láthatja, hogy ez csak marketing. Sokszor ezeken a helyeken nagyon undokul bánnak az emberrel, átverik őket és senkinek nézik őket, ők pedig vágjanak jó arcot az egészhez. Belefutottam én is egy-két ilyenbe, és ezek a tapasztalatok pont arra jók, hogy mikor majd én odakerülök, hogy legyen saját vállalkozásom, akkor másképpen bánjak az emberekkel. Az egónk azt éri el, hogy míg mindenki mást tényleg elnyomunk, addig mi magunk sem leszünk többek, csak úgy látszik mintha, de valójában ugyan annyira szerencsétlenek vagyunk. Ha az emberek egy picivel több megértéssel fordulnának a másik felé és egy picivel kevesebb önfényezéssel folytatnának beszélgetéseket, akkor megváltozna minden.
A sors is így akarja?
Tegnap voltam egy kórházban állásinterjún, amiről csak annyit tudtam, hogy könnyű meló, betegfelvétel, ülni kell aztán csá. Nyolc órás, éjjel is menni kell, de jó pénzt kapsz. Na hát úgy voltam vele, hogy a vállalkozásom érdekében mennem kell, mert amúgy mivel engem nem támogat egyik szülőm sem (anyukám azért, mert nem engedheti meg természetesen, apukám meg mert nem ) ezért 23 évesen ideje elindulnom valamerre. Beszélgettem a főnöknővel, aki meg volt ijedve, mert látta milyen fiatal vagyok. Elmondta, hogy ez a munka totál szívás, egyszerűen nincs szabad percük sem, és a betegekkel is másképpen kell beszélni, így ha nincs türelmem, akkor ez nem az én utam. Persze ebben egyet is értettem, nem vagyok mindig türelmes, és az empátia terén is van mit tanulnom, de éppen ezért kezdett el valamiért vonzani a dolog. A doktornő elmondta, hogy szeretné, ha ott dolgoznék, mert könnyen tanulnék és talán koncentráltabb is lennék, valamint miután megtudta mit szeretnék igazán, leszögezte, hogy azért a sok munka mellett vannak szabad napok is, esetleg ezeken a napokon irányíthatnám a vállalkozásom. Nagyon szimpatikus volt, egyáltalán nem szépítette a helyzetet, de valahogy mégis láttam rajta, hogy örül nekem. Azért sok helyen nem ezt tapasztaltam, hanem inkább a ki ha én nem stílust, amikor az interjúztató elmondja magát a legfontosabb embernek ever, közben meg semmivel nem több nálam, max annyival, hogy több ideje volt feltörni, mivel időseb ugye.
Végül megmutatta hol folyik a munka, megállapodtunk abban, hogy akkor hétfőn megnézem egy napjukat és majd utána eldöntöm, hogy megfelel-e. Így elmondva nem kecsegtet sok jóval és én is még szokom a gondolatát, de itt jön képbe a hozzáállás. Most vagy gondolhatom azt, hogy áh beteg emberekkel nem fogok foglalkozni, meg amúgy is, utálom az embereket, ÉN ennél TÖBB vagyok, vagy nézhetem úgy is, hogy na Fannykám, ha már annyi könyvet elolvastál és ilyen csuda okos vagy, akkor gyakorlatban is alkalmazd azt a sok jó dolgot. És vééégülis igazam van, mármint mi van, ha a sorsom azért sodorta elém ezt a lehetőséget, hogy ebből tanuljak és alkalmazzam ezeket, ettől pedig csak több lehetek, nem? Nyilván nagyon nagy szívás lesz éjjel ott lenni, nagyon rossz lesz hétvégén dolgozni, ugyanakkor szerintem ennél jobb hely nincs arra, hogy felvértezzem magam a legfontosabb tulajdonságokkal, amelyek egy pozitívabb és békésebb élethez kellenek. Valahogy nem látom magam zsörtölődni azon, hogy jaj még egy beteg, még egy számlázás, még egy befizetés, hiszen én választottam, és mindent a vállalkozásért teszek. Így sokkal jobban rá vagyok kényszerítve, hogy kiegyenlítsem valamivel ezt a monoton munkát, és talán nagyobb erőbedobással végzem a kellemesebbik munkát.
Összességében még nem tudom mit gondoljak, de azt most látom, hogy ha ezt elvállalom, és megpróbálom élvezni is és tanulok belőle, akkor sokkal több leszek a gimis énemnél, és annál is, aki lennék, ha nem vállalnám el. Úgyhogy hétfőn megnézem mi is ez, és ha mégis azt mondom, hogy ez nem nekem való, akkor biztos vagyok benne, hogy az nem az emberek miatt lenne, hanem mert mondjuk túl nagy a felelőség a táblázatok kezelését illetően. Így pedig lehet olyan munkát keresnék a szokásos tervezői állások mellett, aminél rá vagyok kényszerítve az emberek szeretetére.
UI.: Emma Mildon, az Útkeresők kézikönyve írója annyira szereti a rajongásomat a könyve iránt, hogy állandóan beszivezi és megosztja a képeimet, és ez olyan boldoggá tesz, hiszen imádtam olvasni, és jó látni, hogy én is adhatok neki valamit:D
