Kicsit az ámaimról

Kiskoromban nem tartoztam azon gyerekek közé, akiknek a kvalitásai annyira szóra érdemesek lettek volna. Nem kaptam jó tanuló- jó sportoló díjat, nem voltam kitűnő, és nem voltam az a szép gyerek sem. Nem mondom magam lúzernek, mert azért annál magasabb szinten álltam, viszont tényleg nem tartoztam a népszerű emberek közé. Lehet ez is az oka annak, hogy én nagyon büszke vagyok azon képességemre, amely toleranciát eredményez majdnem mindenki felé. Szóval én nem szívesen ítélek meg másokat úgy, hogy nem ismerem őket, régen biztosan hajlamos voltam rá, ma viszont semmi értelmét nem látom. Soha a büdös életben nem fogjuk tudni azt, hogy mások miken mentek keresztül, és mitől lettek olyanok amilyenek.

Mióta tudom mi szeretnék lenni, azóta rengeteg mindent tettem meg, és rengeteg dolgon mentem keresztül. Én nagyon szerettem volna divattervező lenni még egy éve, azóta pedig inkább a nyugisabb és szebb oldalát ragadtam meg, és divatillusztrátor vagyok. Most kérdés mikor lesz valaki az ami, akkor ha már keres vele pénzt, vagy ha minden egyes napját ez teszi ki? Mert ha az első, akkor nem, nem vagyok illusztrátor, de ha a második, akkor jóval több vagyok, mint divatillusztrátor. Mitől lesz valaki divattervező? Attól, ha megálmodja a ruháit, új formákat, új anyagokat használ, minden darab különleges, vagy ha csinál egy basic fehér felsőt, rábassza a nevét, és akkor már ő nagy tervező. Érezhettek egy kis élt az írásomban, mert azt gondolom mocskos módon kiábrándultam.

Magyarország az az ország, ahol te büntetlenül nem teheted azt, amit akarsz. Te nem csinálhatod azt, amit akarsz, mert ennek ára van. Ugye tavasszal nagyon megszívtam a divatbemutatóval, amit életem sorsfordítójának gondolok, mert rájöttem mennyire undorító emberek vannak az oktatásban, a szakmában, és az országban összességében, és ezt nem azért mondom, mert páran leszarozták a cuccaimat, ugyanis mindenkinek megvan a saját véleménye, amit tiszteletben kell és lehet tartani, azonban a bunkóság és az őszinteség nem testvérek szerintem. Megalázni olyan embereket, akik tehetségesek, szorgalmasak és alázatosak, majd felemelni azokat, akik egy gyufaszálat nem tettek keresztbe, ez azt hiszem nem súrolja a toleranciám szintjét. Elfogadtam, hogy abban a körben én egy utolsó szardarab vagyok, így jobbnak láttam még akkor kilépni onnan, mielőtt sokkal jobban sérül az önbecsülésem. Azóta persze rengeteg dolog változott, ám még mindig toporgok. Meghirdetett munka, amely elkezdődött ugyan, de még mindig nem látom eredményét, elvégzett munka, amelynél a másik fél kihasznál és aztán minden szó nélkül lelép, és egy csomó olyan kudarc, ami arra próbált engem rávezetni, hogy talán nem vagyok elég jó?

Ezen a ponton két lehetősége van az embernek, vagy azt mondja, hogy igazad van, én ehhez nem értek, nem vagyok elég képzett, a látásmódom sem a megfelelő az elvárásokhoz mérten, vagy azt mondja, hogy én márpedig megcsinálom, nem érdekel mibe kerül. A második szeretnék én lenni, de újabb akadályok sorakoznak elém. Ugye már totál lemondtam arról, hogy én tervező leszek, mert ebben a fantáziátlan minimál kultuszban én nem szeretnék szerepjátékos lenni, ugyanis szerintem a divattervezés nem ott kezdődik, hogy egy fehér egyenes ruhát, amin az ember dolgozott max 1 órát, elad 20 000 Ft, és már mennyire zseniálisnak van eladva, hanem onnan, hogy valaki vért izzadva kikísérletezi a furcsa és szokatlan szabásvonalakat, megkeresi azt az anyagot, amiből ez létrejön, majd pedig ül heteket a varrógépnél, és végül megcsinálja. Persze senki nem veszi meg, mert senki nem nyitott a különc dolgokra ITTHON. Úgyhogy maradt az illusztrálás, ami számomra egy hatalmas dolog és szeretem is. Viszont a magyar jogrendszer ott szivatja az embert ahol tudja. Ahhoz, hogy neked normális vállalkozásod legyen, ki kell csengetned egy csomó pénzt, és ha találsz kiskaput, mert azt hiszed van, akkor rájössz, hogy nincs, mert annak is vannak feltételei. Szóval megint leülsz magaddal és elgondolkodsz, hogy vajon megéri-e nekem küzdeni ezzel, vagy pedig elmegyek 8 órába robotolni, ahol nem becsülnek meg. Nos lehet én vagyok a hülye szentimentális idióta, de én itt az elsőt választottam, és inkább szenvedek egy sort a dolgon, de olyan nincs, hogy engem ez eltántorít a célomtól.

És tudjátok mit? Egyszer lehet divattervező leszek, mert nekem senki nem fogja azt mondani, hogy szar vagyok, amikor ennyire keményen és már sírásokkal tarkítva küzdök azért, hogy nekem ez menjen. Lehet, hogy nem jön könnyen, mert rohadtul nem jön könnyen, de ha végre egyszer elérem, akkor tudom, hogy én azért harcoltam, és az az enyém. És ha netán ez nekem bejön, akkor mindenki pontosan tudni fogja hol a helye nálam, mert amennyire basztatást én kapok vagy kaptam, és ahányszor engem le akartak húzni, az nem hiszem, hogy egy olyan országban normális lenne, ahol nagyon büszkék az emberek a művészetre. Érdekes, ebben az ágban mindenki kavar a másik háta mögött, mégis szemtől szembe így barát meg úgy barát a másik művész. Undorító, és biztos vagyok benne, hogy máshol is ez van, de emellett az ember sokkal több támogatót is tudhat maga mellett, mert van rá kereslet.

Na így, hogy ennyire felhúztam magam, hozok egy példát, Zoella piacra dobta a Lifstyle, Home és Stationary termékeit, és persze rögtön jöttek a kommentek, hogy csak a nevét adja azokhoz a dolgokhoz, amelyeket mások készítenek el helyette. Nem tudja senki, hogy hónapok, évek munkája van valami mögött, és úgy ítélkezünk, mintha mi lennénk az Istenek. Bárki, aki ennyire könnyelműen pöcs, az számomra a legundorítóbb ember, mert a másik küzdelmét szarja le. Ha ti magatok ugyan úgy harcoltok az emberekkel, magatokkal, bármivel, akkor már többet értetek el, mint az a sok ember, akinek csak a szája jár, de a saját életét sem tudják helyre pakolni.

Ne legyetek hülyék és gondolkozzatok, a másik véleménye a fontos, vagy a saját boldogságotok, amiben ti csakis magatokra számíthattok, magatok harcoltok a sikerért, amit végül csak ti értek el?

Hagy legyek büszke rátok!

Ööö ja, és a jogrendszer bekaphatja, mert bár szopat ahol tud, készülnek a cuccaim;)