Én annyira emlékszem, hogy általánosban elmentünk kirándulni a János-hegyre, majd felültünk a Libegőre, és én majdhogynem végigsírtam az utat, annyira féltem. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy én még egyszer felüljek arra a szörnyetegre, mígnem Dóri egyik nap rákérdezett, hogy nincs-e kedvem menni velük? Először persze magamban rávágtam, hogy nincs az a magasságos Guadalupei Szent Szűzanya, ami engem erre valaha is rávesz, majd pedig elgondolkodtam, hogy miért is nem? Hiszen a rossz élményeim a fogászattal kiskoromban történtek, és ezek miatt húztam a dolgot, egészen addig, míg már nagyon rossz volt a helyzet, aztán rá kellett jönnöm, hogy ebben semmi para nincs, és már nem ver le a víz, ha be kell ülnöm a székbe. Szerintem kicsiként minden sokkal nagyobb és félelmetesebb, és sejtettem, hogy ezzel is ez lesz, valamint szerettem volna leküzdeni a tériszonyomat, ami nem csak divatból jelentkezik nálam, hanem mivel vizuális típus vagyok, pár másodperc alatt látom magamat leszédülve, széttörve, vérezve, meghalva a francba. Na mindegy, végül belementem, és milyen jól tettem, mert egy csodálatos kirándulás vette kezdetét.
Először a Normafánál tett ki a busz, és most lehet butának tűnik, de nekem fogalmam sincs, hogy az a nagy rész mettől Normafa, hol kezdődik a János-hegy, melyik a Libegős rész, úgyhogy ha rosszul mondom a helyeket, bocsássátok meg, nem vagyok jó föciből. Szóval egy hosszú úton kanyarogtunk fel a hegyre, és nagyon sokat beszélgettünk a többiekkel. Én már nagyon régen nem voltam úgy igazi kiránduláson, és gyönyörű volt, ahogyan a fák szinte ráhajoltak arra a kis útra. Az pedig lehet szomorú, hogy egy csomó név volt belekarcolva a fák törzseibe, de azt mindenképpen be kell ismerni, hogy látványos is volt egyben. Igazából nem tudom mennyit sétáltunk, de tényleg hosszúnak tűnt, a látvány viszont mindent kárpótolt, amikor a sűrű lombok között megláttuk magát a hegyet. Vagy ez így egyben a nagy hegy. Nézzétek el:D
Első körben a kilátóhoz mentünk fel, mert úgy volt logikus, és komolyan mondom, az az út, ami oda felvisz, az legalább 70°-os. Oké, ha nem is annyi, akkor is iszonyú meredek, és alig bírtunk egy szusszra felmászni, valaki pedig lejtőn felfelé futott. Kérdem én, hogy? Végül megérkeztünk és megpillantottuk a kilátót, ami valóban gyönyörű és hangulatos volt. Olyan, mint egy apró vár, és még az illata is tökéletesen visszaadta. Felmentünk a csigalépcsőkön és megcsodáltuk a kilátást. Nem hazudok, ha azt mondom, ez volt az egyik legszebb látvány, amit valaha láttam, mert tényleg olyan hihetetlen látni egész Budapestet, minden kis lankás vidékét és modern épületét egymás mellett. Oravecz Nóra voltam három percre. A legtetejére már nem mertem felmenni, azt hiszem Fanny határainak feszegetése már így is túlzás volt, és rengeteg darázs volt, amit én nem igazán tudok hova tenni. Kicsit megpihentünk fent, elővettük a tipikus kirándulós csemegét, a ketchupos chipset, és az isteni Coca Colat. Rögtön 2004-ben éreztem magam. Lefele már inkább a lépcsőt választottuk, ami halál volt olyan szempontból, hogy bár egy része korrektül járható volt, a kavicsos, sziklás, illetve már szinte hegyes része veszélyes volt, és eléggé kapaszkodni kellett ahhoz, hogy ne boruljon le az ember. Logikusabbnak tűnik így lemenni, mint a meredek lejtőn.
Na és megérkeztünk a mumushoz. Fent a kilátóban azt gondoltam én erre nem vagyok képes, nagyon féltem már a magasban is, és nem is tudtam elképzelni, hogy ezt hogyan oldom meg. Végül sok választásom nem volt, belehuppantunk az egyik ülős cuccba Dórival, és már nem volt visszaút. Először rettegtem, úgy szorítottam a korlátokat, hogy a végére elgémberedtek az ujjaim, majd pedig azt vettem észre, hogy ha nem nézek le, akkor nem is rossz a dolog. A kilátás fantasztikus, de ez egyértelmű volt eddig is, az viszont tényleg hihetetlen érzés volt, ahogyan fent lebegünk, és egyre jobban kezdem magam elengedni, és már nem az van bennem, hogy bármi baj lehet, hanem hogy megcsináltam, már nem félek ettől sem. Ez szerintem sokkal többet ér, mint maga az, hogy hol voltam, mert a Libegőnél szerintem már ti is voltatok. A legmenőbb lakhelyet is felfedeztem, ugyanis a pálya alatt lakóházak is vannak, és kicsike utcácskák, utak, ösvények. Alattunk voltak terep bringások, kutyusok, kiránduló emberek, mi pedig fentről néztük őket. Nagyon sokat nevettünk Dórival, csináltunk videót és képeket is, ezeket fogom beszúrni ide. A végén hátranéztem, és a nap átszűrődött a két fasor között, és olyan volt, mintha a napból jöttünk volna le a földre. Tényleg nem gondoltam volna, hogy ilyet mondok, de hatalmas élmény volt.
Végül a Nyugatinál jutalmaztuk meg magunkat egy jó nagy fagyival. Én karamellásat, narancsos csokisat és kávésat ettem, nagyon finom volt az összes, és hihetetlen olcsó is. Kicsit még beszélgettünk egy közeli parkban, majd fáradtan hazamentünk, és tervezgettük a következő utunkat Szentendrére, Visegrádra és Pomázra. Nagyon jó nap volt a tegnapi, és jól esett ez a kis túra, örülök, hogy a lányokkal mehettem!
