Ez egy mélyen őszinte és bátor poszt lesz, mert bár a közeli ismerőseim tudják milyen vagyok, mégsem írtam le, vagy beszéltem másoknak erről a problémáról, amit már sikerült kezelnem valamennyire. Vannak olyan embertípusok, akik az átlagnál sokkal jobban vágynak az egyedüllétre, mert társaságban nem mindig érzik jól magukat. Sokan azt hihetik, hogy mi nem szeretjük a barátaink társaságát, nem tartjuk őket annyira, de nekünk nem velük van gondunk, hanem a tömeggel. Sajnos ezt nem tudja egy olyan ember megérteni, aki nem küzdött vagy küzd ezzel minden egyes nap, amikor utcára kell mennie. Azok az emberek, akik szoronganak tömegben, nem mernek bemenni a boltba, nem tudnak egyedül elintézni dolgokat, azok hiába mondják el, hogy ők ilyenek, az emberek furán néznek rájuk. Egyedül sokkal nyugodtabbak, nem gondolnak arra, hogy esetleg ki mit gondol róluk, csak maguk lehetnek. Persze muszáj néha elmenni emberek közé, és kínszenvedés rávenni magunkat, hogy találkozzunk másokkal, hogyha ilyesmivel küzdünk. Talán fura lehet ez az állapot, de nem depresszióról vagy súlyos pánikbetegségről van szó, csak egyszerűen ért minket kisebb korunkban egy olyan behatás, ami miatt így érezzük magunkat. Az én sztorim
Kiskoromban nagyon sokat csúfoltak. Már nagyon korán meg kellett ismerkednem a tolerancia fogalmával, mert bár én belőle nem sokat kaptam, én annál inkább igényeltem annak megadását mások felé. Nekem soha nem okozott boldogságot mások szekálása, sosem érdekelt ki hogyan néz ki, nem szóltam bele senkinek az életébe, mert nem tudom az ember saját kis történetét. Ahogyan ők sem az enyémet. Az általánosban én voltam az ultimate csúnya lány, akit állandóan megaláztak az évfolyamtársai, és néha az osztálytársai is. Hamar rájöttem, hogy a kinézet kis korban nagyon meghatározza az ember helyét egy közösségben. A gyerekek végtelenül kegyetlenek tudnak lenni, és a szülő felelőssége, hogy megtanítsa arra, hogy nem alázzuk meg a másikat, mert van, amiről nem tehet. Ha a szülő hagyja, és nem lép közbe, akkor ugyan olyan bűnös, mint a gyerek. A gimiben barátokra leltem és elfogadásra. Életem legszebb évei voltak. Elkezdett kialakulni a saját kis személyiségem, a színes hajammal menőnek számítottam, mert látták benne az egyediséget, valamint tudták, hogy nem vagyok egy köcsög ember, nagyon jól ki lehet velem jönni, szerettek. Persze azért az utcán ért egy-két rosszabb beszólás és sokáig nagyon rosszul érintett. Egy valamit azonban megfigyeltem, általában csoportosan ugattak be, egyedül senki nem mert. Ez sokat elárul, nemde? Később már nem volt bajom belőle, mindenhol elfogadtak, hiszen felnőttünk. Már senkinek nem volt evidens a másikat bántani, mert mindenki tudatára ébredt és érezte, hogy saját magával is gondjai vannak. Az általánosban történt atrocitások miatt alakult ki bennem egy túlzott tömegundor, illetve attól, hogy mindig azt gondoltam, hogy rajtam nevetnek nagyobb társaságokban.
Ennek ellenére...
Ha körülnézek a környezetemben, és végignézem kik bántottak, halál egyértelmű, hogy sokuk helyett én vittem valamire, és nem arra gondolok, hogy nagy valaki lennék. Megtanultam elfogadni az embereket, együtt érezni, és ami a legfontosabb, megvédeni őket. Nekem senki nem segített, és lehet ez is a javamra vált, mert én mentem végig az úton, ahol megszerettem önmagam. Nem gondolom, hogy ciki lenne magamat szeretni. Én vagyok saját magam legnagyobb bizalmasa és támasza. Ha saját magammal nem vagyok őszinte és toleráns, akkor kivel? Azért sikerült leküzdenem kicsit a szorongásomat, mert megtanultam értékelni a dolgaimat, megtanultam magammal együtt élni, és ami a legfontosabb, szépnek látni magam. Sosem szerettem ha valaki magát fényezte, de egy kicsit szükség van rá. Nem kellene szégyellni azt, hogy magunknak fontosak vagyunk. Büszke vagyok arra, hogy az a felnőtt leszek, aki a saját gyerekének meg tudja tanítani az elfogadást, és nem fogja hagyni hogy másokat olyan csúnya helyzetbe hozzon, mint amire az átlag gyerekek képesek.
A társadalom szennye
Sajnos olyan világban élünk, ahol az emberek nagyon hamar ítélkeznek, és fosnak utána nézni a dolgoknak. Hányok tőle, hogy van egy kép, vagy egy cikk, és már mindenki levonja a következtetéseket, buziznak orrba szájba, kinevetnek embereket az öltözékük miatt, és amit a leginkább utálok, piszkálják a másikat a súlyuk miatt. Kedveseim, van, aki meggebed a heti 6 edzésében, egészségesen étkezik, de még nem ért el akkora sikert, viszont úton van. És van, aki úgy kövérezi le, hogy csak azt látja, hogy molettebb nála, akkor tuti szétzabálja magát a mekiben. Really?:D Kezdem azt hinni, hogy a tolerancia igenis intelligencia kérdése. Miért kell másokat lenézni, megítélni, megalázni? Megmondom, aki ilyet tesz, az magát akarja feljebb emelni, mert a saját kis képességeivel erre nem képes, helyette basztat olyanokat, akik talán nála többet érnek. Gondolkodjunk el ezen.
Nektek...
Nektek, akik küzdenek ezzel. Nem vagytok egyedül. Még mindig utálok társaságba menni, még mindig utálok emberekkel találkozni, mert szorongok nagyon sokszor attól, hogy mit láthatnak rajtam, de már sokkal több dolgot MEREK megtenni, mert TUDOM, hogy milyen vagyok. Magabiztos vagyok, mert csodálatos dolgokat hozok létre, az emberek kedvelnek, mert kedves vagyok és elfogadó, és nincs szükségem idegenek pillanatnyi benyomása miatti beszólásokra. Ha te is küzdesz ezzel, akkor tartsd észben, hogy jobb vagy náluk. Jobb anya/apa leszel, jobb feleség/férj, és jobb ember. Többet érsz, és többre viszed majd. Higgy magadban, legyél a saját barátod, szeresd ami vagy, mert magaddal kell együtt élned.
Valamint
Egyedül nem sikerülhetett volna nekem. Szükségem volt valakire, aki minden hibámmal együtt szeret, és elfogad. Mindig elmondta, hogy értékes vagyok, hogy szeret, és hogy felnéz rám. Ő büszke rám és mindent megtenne értem. Az ő elfogadása csapott abba, hogy idővel elhittem, hogy mennyit érek, és én is megszerettem magam. Nélküle nem lennék ilyen felszabadult és boldog magammal, sosem tudom neki eléggé megköszönni♥
Nekik...
Akik mégis szemétkednek másokkal, nos ti csak kapjátok be:D Ennyit érdemeltek és nem többet, azzal, hogy másokat bántotok meg, nem lesztek többek, csak reménytelen életű senkik, magatokat mindig utálni fogjátok, na puszi:D
Minden jót♥
