Ma egy olyan témáról írnék egy kis szösszenetet, ami igazából sokak problémája, és nem mindenhol találunk megfelelő instrukciókat ennek kezelésére. Pedig valójában nem a világvége az, ha a párunk elköltözik, elutazik hosszabb időre. Szeretném megjegyezni minden konkrétum nélkül, hogy én távkapcsolatban élek már két éve, és egy percét sem bánom. Talán kevés happy story van ezzel kapcsolatban, de ha lehetek én a megtisztelő kivétel, akkor elmesélem mit kell fejben eldönteni, és mi az, amit igenis el kell viselnünk ez idő alatt. Megéri-e? Szerintem az nagyon fontos, hogy megbízzunk a másikban. Ha két ember nagyon szereti egymást, és egymás legjobb barátai, akkor nem okozhat olyan végletes gondot a táv. Rugaszkodjunk el attól a hülye gondolattól, hogy majd mivel nem érintkezünk a másikkal, akkor nagyobb a megcsalás veszélye, mert ez nem igaz akkor, ha él a bizalom két ember között. Természetesen ettől még nehéz, de ha tudjuk, hogy a másik mindennél jobban szeret minket, és kitart mellettünk, akkor ez végül is csak egy apró akadály, ami sokkal szorosabbá kovácsolja a kapcsolatot. Nekem az a tapasztalatom, hogy két ember képes túl hamar beleugrani egy kapcsolatba, és nem hagynak elég időt arra, hogy megismerjék egymást kellően. Egy kis táv pont annyit tesz, hogy meglássuk mennyire stabil ez az egész, ér-e annyit, hogy megvárjuk a másikat. Márpedig ha ő a legjobb barátod, vele érzed magad a legjobban, minden nap körülötte forog a gondolatod reggeltől estig, akkor megéri minden várakozás. Összekovácsol? Szerintem igen. Vannak dolgok, amiket meg kell tapasztalnunk életünk során, nagyjából ezektől fejlődik az ember jelleme, és mi sem tud sok akadályt felállítani, mint egy távkapcsolat. Gondolkodjunk el azon, hogy a másik közelségébe szerettünk bele, vagy magába a személyiségébe? Hiába van valaki közelében még több száz másik srác, ha valaki megfog, és egyszerűen eláll a lélegzeted is tőle, akkor már nem tudsz a többi emberre ugyan úgy nézni, mint rá. Vannak élethelyzetek, amik komolyan megingathatnak, de minél több ilyenen átesik az ember, megtanul empatikus, türelmes, bizalmas lenni. Hatalmas jellemfejlődést okoz az egész, mert bár ez egy szükséges rossz, amin ha már át kell esni, akkor essünk át jól, mégis az ember megtanul egyedül érvényesülni, de mégis odaadni magát egy másik személynek.
Felfogás kérdése! Kesereghetünk azon, hogy mégis mennyi ideig tart még majd ez az állapot, miért éppen velünk történik, bezzeg mások milyen jól vannak, miért nem lehet velünk is ez, és a többi. Ha ilyen gondolatokkal küzdünk, akkor nem haladunk előre, csak egyre mélyebbre és mélyebbre zuhanunk. Ez a kis idő pont arra alkalmas, hogy a saját életünket rendezzük, kitaláljuk mit szeretnénk, mik a céljaink. Most új hobbyba kezdhetünk, fejleszthetjük jártasságainkat, és komolyan megtervezhetjük jövőnket. Természetesen ezeket együtt is lehet, de a szerelem olyan, hogy ha magával sodor, akkor nem mindig könnyű tisztán látni. Ne lopjuk az időt negatív gondolatokkal, abból jó soha nem sülhet ki, inkább adjuk meg a maximális figyelmet magunknak, legyünk most mi előtérben.
Rossz vég...
Persze, rengeteg kapcsolat megy tönkre amiatt, hogy a felek nem találkoznak és nem érintkeznek. Megértem, ha ez nehéz és nem mindenki tudja ezt kezelni, de mint már említettem, kell ehhez a kapcsolathoz az, hogy a másik legjobb barátai legyünk. Személyiség kérdése az egész, és nem szeretnék általánosítani, de akik nem elég intelligensek egy kapcsolat kezelésére, azoknak ez nem fog menni. Nem szabad elítélni azokat, akik szerint ez nem működik, és azokat sem, akiknek igen, szerintem ezt meg lehet, és meg kell oldani.
Amúgy meg ha hezitálunk, gondoljunk a találkozásra, és máris minden édesebb lesz:)
