Nagyon sokan érdeklődtetek levélben, hogy én milyen képzést, iskolát ajánlanék nektek, ha szeretnétek profibban foglalkozni a rajzolással, vagy a tervezéssel. Arra gondoltam, hogy kifejtem az erről alkotott véleményem, és hogy én hogyan jutottam el a jelenlegi szintemre. Előljáróban leszögezem, hogy ez tényleg a saját meglátásom, és ez nem jelenti azt, hogy csak ez az egyetlen járható út. Szerintem mindenki ismeri magát annyira, hogy tudja a képességeit és a tulajdonságait. Ehhez mérten válasszunk vagy ne válasszunk képzést, és semmiképpen sem azért, mert anyu, apu, xy azt mondta kell.
Én mióta rajzolok és hol tanultam?
Már nagyon pici korom óta rajzolok, és az első emlékem is nagyjából ehhez a tevékenységhez köthető, amikor is anyukám telefonkönyvébe groteszk és ijesztő alakokat alkottam. Már akkor is a ruha volt a főszerepben, de ezt öt éves fejjel nehezen tudtam volna megfogalmazni. Az oviban is nagyjából én voltam az egyik legjobb rajzos, általános suliban is sok dícséretet kaptam, és habár eljártam szakkörre, pontosan a nullával egyenlő volt a haszna. Gimiben már éreztem, hogy azért elég fogékony vagyok a tanulásra, úgyhogy a rajz fakultáción hétről hétre fejlődtem, míg végül leérettségiztem belőle. A művtöri sosem tartozott a kedvenceim közé, megtanultam, mert doga volt és kb ennyi. Érettségire alig készültem, nem is sikerült a művészettörténeti rész annyira jól, ezért négyes lett a végső jegyem. Általános suli után semmiképp sem akartam művészetis lenni, mert egyáltalán nem vagyok az a tipik kisképzős alkat, úgyhogy a sima gimim után mentem el ilyen irányba.
Engem érdekelt a divat, de nem kifejezetten úgy, hogy lessem a trendeket és állandóan úgy öltözködjem, ahogyan a divatguruk teszik. Valahogy engem sosem fogott meg ez a része és a mai napig nem érdekel mi van rajtam. Viszont az haute couture világ beszippantott és mikor divattervezőnek tanultam, állandóan Valentino és Zuhair Murad ruhákat pörgettem a pinteresten. Irtóra imádtam ezt a részét ennek a szakmának, és ha valaha tervezésre adnám a fejem, akkor ezt csinálnám. Ez nekem olyan, mint másnak az építészet, igazi művészet. Egyik órán, mikor a divatillusztrátorokat vettük, akkor éreztem, hogy ez az a dolog amit én csinálni akarok. Valahogy mindig jobban élveztem az ábrázolás részét a ruháknak, bár varrni szinte tökéletesen tudok már, mégis a rajz volt a minden. Szóóóval délután leültem és csináltam és csináltam.
Végeztem a szakomon és nagyon szuper vizsgaanyagot raktam össze, tényleg jó élmény volt az egész. Mivel tudtam, hogy a rajz lenne a főbb vonal, elmentem grafikára, aminél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az én kicsit néhol csicsás és túldíszített stílusom rohadt kívülálló volt, és nem is igazán éreztem magaménak. Ott is hagytam és inkább képeztem magam.
Érdemes-e suliba menni minden áron?
Szerintem nagyon nem. Az iskola az pont arra jó, hogy megtanítsa azokat a dolgokat, amiket a wikipedian olvashatsz, de tehetséget és szorgalmat, kitartást meg főleg nem ad. Akkor jó kifejezetten ezekre a szakokra menni, ha már meg van benned a tűz, ami visz az irányba, de ha csak azért szeretnéd, mert kell egy papír, akkor bele se kezdj. Én amúgy irtó nagy stréber voltam. Divat szakon mindenem ötös volt és mindenből dupla annyit csináltam, mert piszkosul érdekelt és imádtam. Nekem ez nem suli volt, hanem egy külön világ, ahol éreztem, hogy lehetek valaki. Szóval nem volt kérdés, hogy mindent beleadok. Hogy iskola nélkül is lennék ennyi, amennyi? Nem biztos. A művtörit divat szakon szerettem meg, és már tudok rá úgy nézni, mint mondjuk egy első időszakos Dior ruhára, de igazán a viselettöri adta meg azt a pluszt. Kiváló tanáraim voltak, akiknek rengeteget köszönhetek, és a mai napig szuper a kapcsolatunk. Szóval érdemes suliba menni, de tényleg csak akkor, ha benned van a tűz.
Hogyan fejlesztettem magam az évek során?
Roppant egyszerű a válaszom, leültem és addig csináltam, amíg jó nem lett. Nekem mindig volt egy kép a fejemben, hogy hol szeretnék tartani, és ezt sosem engedtem el. Nem volt kérdés, hogy ez az én utam, csak lövésem sem volt, hogy hogyan. A legtöbb amit tehettem, hogy minden szabad időmben leültem és gyakoroltam, a többi pedig jött idővel. Először ugye nagyon ceruzás voltam, de aztán felfedeztem a filceket és azonnal szerelembe estünk. Valahogy minden szépen lassan kialakult és alakul a mai napig. Viszont néha nagyon szar volt, hogy még nem vagyok a közelében sem annak az életnek, amit megálmodtam, és sokszor kellett rugdosnom magam, hogy menjek tovább. De az élet már csak ilyen, nemde?
Mit javaslok nektek, ha a suliról van szó?
Szerintem minden úgy lesz, ahogyan lennie kell. Ha ti szeretnétek valamit elérni ezeken a területeken, akkor érezni fogjátok a belső késztetést arra, hogy valamilyen irányba elmozduljatok. A művészeti képzések szörnyen drágák itthon, és nem kerül be az ember azonnal. Nyilván egy egyetem sokat tud dobni, de nem végzi el helyettünk a melót. Én alapból nagyon lusta vagyok, nem is igazán tudok sokáig egy dologra koncentrálni, mert elkalandoznak a gondolataim. Nem bírom a monoton munkát, tehát nekem kell a változatosság. Ha valami nagyon érdekel, akkor 150%-osra megcsinálom, de ha valami nem érdekel, akkor még a karomat sem emelem fel érte. Tudom ez nem a legjobb leírás ever, de valahogy ehhez mérten szerettem volna sulit vagy munkát választani.
Nagyon sok áldozat és idő kell ahhoz, hogy a magunk ura legyünk, de véletlen se tántorítson el minket a bizonytalan jövő. Rengeteg ismerősöm csak azért ragad meg egy helyen, mert nincs más, vagy fél a bizonytalanságtól. Butaság csak azért valamit nem megtenni, mert a régi rossz kényelmesebb. Vagyis én valahogy mindig olyan voltam, aki meggondolatlanul lépett valamerre, és vagy bejött vagy nem. Sokszor nem, de elégszer igen ahhoz, hogy még bízzak a belső hangomban.
Mit köszönhetek én a sulimnak?
Elsősorban kapcsolatokat, mert nekem voltak a legtámogatóbb tanáraim. Állandóan bíztattak, segítettek, és ha valamiben nem voltam jó, akkor kedvesen elmondták és javasoltak mást. Annak soha nem leszek híve, hogy alázzuk meg a másikat, csakmert a stílusa nekünk nem jön be. Ha olyan iskolába keveredtek, akkor hagyjátok ott a francba. Én is így tettem és életem legjobb döntése volt skippelni azt a grafikát. Máskülönben meg a suli tud adni egy alap tudást és rálátást a dolgokra, amit otthon nehezen lehet elsajátítani. Az egész ad egy biztos alapot, amit senki nem vehet el tőlünk.
Nos, ez lett volna a kis bejegyzésem a suli/nem suli témával kapcsolatban, és remélem valamennyire sikerült új infókkal szolgálnom. Mindenképp üljetek le, nézzetek magatokba, és tegyétek fel azt a kérdést, hogy egyedül menni fog-e, vagy szükségetek lenne segítségre. Ha tudjátok magatokról, hogy képesek vagytok minden nap tenni legalább egy apró lépést a jövőtök felé vezető úton, akkor rengeteg pénzt spórolhattok meg. Viszont ha tipikusan olyan alkatok vagytok, akik inkább jobbak a mások által megszabott feladatok általi fejlődésben, akkor nektek való az iskola pad.
Ha még bármi kérdésetek lenne, akkor instán megtaláltok, szívesen beszélgetek mindenkivel!
♥
